Göncz László: Életfoszlányok (Győr, 1997)
Hadik Mihály
Közben Hadik lovagol háromszáz vitézzel, jó napot kívánni a kegyelmetlen népnek. El is érik egymást, megkezdó'dik a harc, megtorpan a török, kaszabol a magyar. Ugyan minden vitéz három törököt vág, mégis felülkerekedik a fölényes sokság. Szaladnak a magyarok, ki erre, ki arra, nyomukban a török végtelen haraggal. Kiválóan harcolt lovag Hadik Mihály, kényszerből azonban ő is futásnak állt. Nyomában tíz török, mint a szélvész jönnek, nem lehet őt elérni, lova szinte röppen. Elér a domb lábához, fel akar ugratni, de a lova lába egy gallyban megbotlik. „Kely fel Rigó, kely fel, vigyél fel engem hamar, csak még most az egyszer, és majd jutalmat kapsz." A ló már nem kel fel, Hadik ott áll maga, nem tudja másszon-e, vagy harcoljon egymaga. A harcot választja, kardot ránt elő, folyik a vörös vér és a csata eldől. Széles török szablya Hadik testébe hatolt, a vitéz megtorpant, majd a földre roskadott. Nekiesik a török, és végeznek vele, Vitéz Hadik Mihályt elhagyta a lelke. 72
