Göncz László: Életfoszlányok (Győr, 1997)
Göncz László versei elé Mi magyarok - régóta mondogatjuk ezt - a költészet népe vagyunk, hiszen a nemzet és az ország szinte minden tapasztalatát és vágyát, gondját és reményét mindig versek szólaltatták meg. Költői szóval válaszolt egyéni és közösségi sorsának kihívásaira a főúr és a paraszt, a pap és a katona, a magyar história minden bokrában versek termettek, és igen sokszor éltünk meg olyan korszakokat, midőn egyedül versben lehetett kimondani mindazt, ami fáj. Nincs tehát abban semmi különleges, hogy egy kisebbségi sorsban élő magyar közösség egyik szellemi és politikai vezetője verset ír. Göncz Lászlóról, a muravidéki magyarság sok szellemi csatában, közéleti küzdelemben megedzett szószólójáról beszélek, aki számos közéleti szerepvállalás, nemzetiségtudományi írás után most mint költő mutatkozik be. Miről írhat verset valaki, akinek egész életét betölti a körötte élő közösség érdekében vállalt köznapi küzdelem? Nem véletlenül a történelemről, a nemzeti közösség sorsáról, szülőföldjéről vagy most - éppen a honfoglalás ezeregyszázadik évfordulója alkalmával - a honfoglaló magyarok tetteiről, törekvéseiről. És természetesen minden versíró ember bensőséges élményeiről: a családi közösségről vagy arról a fájdalomról, amit a család megfogyatkozása okoz. 5
