Göncz László: Életfoszlányok (Győr, 1997)

Nemzetfoszlányok

míg tatár horda rá nem tör, kiheveri a nagy csapást,

Mátyás újra Bécsre tör. Nyugalom nincs, jön a török, embert, hazát pusztít el,

Mohács után király sincsen, egy nagyhatalom veszett el. Nagy seb tátong a nemzeten, mely begyógyulni sosem fog, mély fájdalom van a szívekben, ki az, aki győzni fog?

Ismét talpra állt a nemzet, sántítva bár, de fejlődött, mit Rákóczi felvillantott, az Kossuthban már beérett.

Ezer év e medencében, új lendületet ad nekünk, már-már azt hittük mind együtt, hogy nyugalomban élhetünk. Nem így akarta az Isten, a sors keze folyton ver, ország-világ ellenszegült, ellenünk szövődött a csel.

A nemzet teste csupa vérfolt, csonka részek szerteszórva, nehezebb még sohasem volt, túl kell élni roskadozva.

A nemzetnek élnie kell, vesszenek bár fiai, ezeregyszáz év kötelez, meg kell maradni Mogyeri.

14