Horváth Bernadetta: Magyar-szlovén történelmi korszakok rövid bemutatása (Lendva, 2012)
A magyarok története - A Rákóczi-szabadságharc
ORALHISTORY.hu 1687-ben a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, lemondtak az Aranybullában megerősített ellenállási jogukról, és elismerték a Habsburgok férfi ágának örökös jogát a magyar trónra. Mindezt azért vállalták fel a rendek, mert a császár a török kiűzését saját hadainak érdemeként könyvelte el. A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC A török kiűzése után az országban nagy volt a nyomor: a magyar rendek több kiváltságukról is lemondtak, a parasztságra még több teher zúdult, ezért elsősorban az ő soraikban kezdődött el a lázadás a Habsburgok ellen, majd a nemesség is szervezkedni kezdett. A szervezkedés élén II. Rákóczi Ferenc állt, aki brezáni kiáltványában (1703) harcba szólította a magyarságot a Habsburgok ellen. A felkelők a „Cum Deo pro patria et libertate" (Istennel a hazáért és szabadságért) jelmondatot követték. A szabadságharc kezdetben sikeres volt, hisz a Habsburgok a spanyol örökösödési háborúval voltak elfoglalva. Rákóczit 1704-ben Erdély fejedelmévé választották, majd a következő évben Magyarország vezérlő fejedelmévé. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen kinyilvánították az uralkodó ellen fölkelt rendek szövetségét (rendi konföderáció), kialakították a kuruc állam irányító testületéit (Szenátus, Gazdasági Tanács stb.) Rákóczi kézben tartotta a külpolitikát, a had- és a pénzügyeket. A kurucok kezdettől óriási gazdasági problémákkal küzdöttek (az országot már kimerítették a török elleni felszabadító háborúk). Az ónodi országgyűlésen (1707) kikiáltották az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását, törvénybe iktatták az általános adófizetést. Rákóczi a szabadságharc kitörésétől szövetségeseket keresett a külföldi hatalmak között, mert önmagában gyengének tartotta az országot a Habsburg Birodalommal szemben. Ennek ellenére a szabadságharc a következő években hanyatlásnak indult. 1708-ig még a kuruc egységek felügyelték a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt és a Felvidék egy részét is, de pestisjárvány ütött ki, a kurucok vereségeket szenvedtek, és a nemzetközi segély is elmaradt. Az 1710-es romhányi vereség után elkerülhetetlenné vált a bukás. Rákóczi személyesen fordult az orosz cárhoz segélyért, e közben az országot Károlyi Sándorra bízta, aki megegyezett Pálffy Jánossal, a császári csapatok főparancsnokával, és 1711-ben aláírták a szatmári békét. A béke kedvező volt az ország számára, a nemesség visszakapta jogait és elkobzott birtokait, biztosították a vallásszabadságot, Rákóczinak és társainak kegyelmet ígértek, de ők a száműzetés mellett döntöttek. II. Rákóczi Ferenc 63
