Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Fellini apokalipszisa: A Zenekari próba
filmje egy rövidebb, 70 perces, újságírói stílusban megfogalmazott gyorsjelentés az ezredvégről, egy korszakváltásról. Látszólag könnyű, rutinszerű "ujjgyakorlata" ez a mesternek (hogy "ne jöjjön ki a formából"), valójában azonban egy halálpontos, nagyfokú érzékenységgel rögzített téridő-gram a XX. sz. végéről vagy ha úgy tetszik, minden apokalipszisről... A "valóságot " archetípusokban megélő és láttató mester ezúttal is, mint szinte valamennyi művében, olyan alkotással áll elő, amely sokrétű értelmezést enged meg (mint minden "valamire való" műalkotás), és az analógiás gondolkodás megfelelésrendszere planetáris, kozmikus méretekre tágítja a film indukálta asszociációk határait ... Bennünket most elsősorban az foglalkoztat, hogy jelen van-e a filmben (és ha igen, milyen formában) az a fajta asztrálmítoszi jelképkészlet, amelyet a mester a Casanovába (és a többi filmjébe is) oly szigorú, mégis könnyed következetességgel épített be. Természetesen maradék nélkül, szinte iskolai módszerességgel halmozza Fellini a Zenekari próbában is a legtalálóbb, legmeghökkentőbb, bizarrabbnál bizarrabb, "saját mitológiájából" már jól ismert képi, zenei, irodalmi stb. szimbólumokat, de ugyanezek a jelképek egyszersmind a pogány és vallási, valamint a világi-modem, tudományos mitológiák folyamatos láncolatába is közvetlenül bekapcsolják ezt a filmmítosszá letisztult kis apokaliptikus mozgóképkölteményt ... Első szinten a néző betekintést kaphat egy szimfonikus zenekar mindennapi életébe, megtudhatja, hogy milyenek is a zenészemberek, hogyan viszonyulnak a hangszerükhöz, hol a helyük a zenekarban, mi a véleményük saját magukról és zenésztársaikról, hogyan követik a karmester utasításait, a szakszervezeti bizalmis, ill. a fómenedzser milyen hatást vált ki bennük. Láthatjuk örömeiket, félelmeiket, bújukat és bánatukat stb. stb.... Ezen a szinten (az értelmezésnek ezen a szintjén) tehát egy annak rendje és módja szerint elkészített dokumentumfilm kockái peregnek előttünk, ahol a kérdező tv-riporter sztereotip zsurnalisztikái stílusban tájékoztatja a mindenkori tv (és mozi, videó) nézőjét a riport alanyai (a zenészek) által a riportja témájául választott zenekar életéről. Ez az első szintje a filmnek tulajdonképpen maga a kerettörténet), amelynek életképei, zsánerszerü látványa mögött szinte azonnal felsejlik egy "hátsó gondolat": a zenekar nem egyszerűen egy zenészekből álló csoport, hanem egyszersmind lehetne jelképe egy kisebb vagy nagyobb emberi közösségnek, pl. egy nagycsaládnak, egy város vagy ország lakóinak, vagy ha úgy tetszik magának az emberiségnek, ami végül is egyre megy, és ennek megfelelően 17
