Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

János király

ismerteti a heliocentrikus modellt, tárgyalja a precessziót, foglalkozik a Hold mozgásaival és fogyatkozásaival.

Johannes Keplert (1571-1630) édesanyja vezette be a csillagászat rejtelmeibe. Megmutatta neki az 1577-es üstököst és az 1580-as holdfogyatkozást. Később, mint tudós csillagász, matematikus, optikus, 1604- ben megfigyelte a fényes szupernóvát, megfigyeléseit Új csillag a Kígyótartó lábánál című könyvében adta közre. A nevét fémjelző sok tudományos tételt és híres törvényeit most fontosságuk ellenére nem említjük, két érdekességre viszont felhívnánk a figyelmet, amelyek jól jellemzik a kor viszonyait, amelyben élt. 1620-ban anyját boszorkánysággal vádolták meg, bebörtönözték és csak Kepler közbenjárásának és hírnevének köszönhette, hogy 14 hónapi fogság után kiengedték.

Kepler élete vége felé több éven keresztül nem kapott fizetést, asztrológusként tengette életét és nyomorúságos körülmények között halt meg.

Nem állítjuk, hogy Shakespeare ismerte volna kora csillagászainak minden müvét, de csodálkoznánk azon, ha reneszánsz emberként éppen az újonnan megszületőiéiben lévő asztronómia tudományának eredményei kerülték volna el a figyelmét. Valójában, ahogy erről már tettünk említést, egyszerre két korban élt, úgy is mondhatnánk, két időben. Hódolt Erzsébet királynőnek, tisztelte és szerette annak mitikus holdságát, holdi szüzességét, talán kicsit el is hitte neki, hogy az, akinek-aminek mutatja magát, de ettől függetlenül is a vérében volt a régi archaikus, geocentrikus világ1 gazdag lüktetése, hiszen abba született bele, a saját bőrén tapasztalta meg, hogy „nem úgy van most, mint vót régen”. Másfelől viszont felvilágosult (és nem megvilágosult) révén, nagy érdeklődéssel fordult az új, heliocentrikus világkép felé, ahol Kopernikusz óta a Föld a többi bolygó közé soroltatik, elvesztvén központi szerepét, és ezen a réven az égi és a földi történések között is megszűnik az életkülönbség.

Alkotásaira is ez a kettősség jellemző: szinte minden müvében érződik, hogy szereplői egyszerre mitikus ősképek és reneszánsz individuumok. Talán ettől a kettős természettől olyan bonyolultak a Shakespeare- i történetek, és sokszor kifürkészhetetlenek a szereplők, s a szövegek szövetét is ettől találjuk oly gazdagnak. Shakespeare nagy egyesítő elme, aki a világot egyszerre látja és láttatja egészében is, mint a „régiek”, és részleteiben is, mint az „újak”.

1 A heliocentrikus világképnek is vannak görög vonatkozásai, azt elsőként pontoszi Hérakleidész és szamoszi Arisztarkhosz fogalmazta meg. (A kiadó megjegyzése.)

28