Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Athéni Timon

Ugye egyszerű: Timon az uzsorásoknál uzsorakamatra pénzt kér kölcsön. A pénzen ételt, italt vásárol és megvendégeli uzsorásait, akik elfogyasztják a lakomát, az árát pedig kamatostul visszakövetelik.

A kulcsár a régi világban az étel és az ital felelőse volt, ő őrizte az éléstár és a borospince kulcsait. A hitelezők ezek szerint az életből ették ki Timont. Ebben a tekintetben leginkább a Holdra emlékeztetnek, amely a Nap fényétől dagad. Flavius, aki (tudjuk) aranysárga, a Nap fényét, sugarát személyesíti meg, mintha a Napnak a meghosszabbítása volna, úgy is mondhatnánk: jobb keze.

Shakespeare a jelek szerint jól tudta, hogy a régi görög mitológiában a Földet, a Nagy Anyát, Gaia Istennő személyesítette meg. O volt minden létezőnek anyja. Ő hozta világra a talajból a vizeket és a növényeket, az odvakból az állatokat, és végső soron ő volt a „nagyanyja” az embereknek is. Gaia köszön vissza Timon monológjából:

„Timon:

(...)

(...) Közös anyánk (ásni kezd),

Kinek roppant méhe és keble szül és Táplál, ki ugyanabból az anyagból,

Amely fiadat, a szemtelen embert Felfújta, kék siklót s fekete békát,

Arany gyikot és mérges, vak kígyót s hány Szörnyet szülsz még a bodros ég alatt,

Ahol a Nap éltető tüze lángol:

(...)

Adj dús öledből egy rossz gyökeret!

Szárítsd ki örök-termékeny erőd,

Hogy ne teremjen több hálátlan embert!

Sárkányt, tigrist, farkast, medvét foganj csak,

Új szörnyek népét, amilyet a fenti Márvány ívboltnak arcod soha még Nem mutatott! (...)”

(Negyedik felvonás, harmadik szín)

Bármennyire kiábrándult is Timon az emberekből és csalódott bennük, a f(F)öldet, az ősanyát, Gaiát, aki szintén emberarcú, még mindég tisz151