Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Athéni Timon

zik. Természetesen ezúttal is Timon alvilágjárásának a vége, Timon halála vetül a (közeljövőbe.

Szolga, hízelkedő vagy hitelező, valamennyi egyre megy: a fény felé tart. A latin lux fény értelmű, de a Flavius, Flaminus nevek is „megérik a pénzüket”, mindkettő a flavus latin szóból vezethető le, ami aranysárgát jelent.

Első megközelítésben ezt a sok „névrokonságot” értelmezhetjük úgy is, mint az athéni demokrácia hozadékát, amelynek értelmében úr és szolga egyformán ragyog, egyformán süt rájuk a Nap, valamennyien a nép fiai végső soron stb.

Fia viszont Timonhoz viszonyítjuk őket, a nevüket (nevében él az ember, a név kötelez) akkor arra a megállapításra jutunk, hogy (majdnem) mindenki világít körülötte, csak éppen maga nem. A Timon névnek (mint láttuk) semmi köze nincs a fényhez, vagy az aranyhoz, annál több szálon kötődik viszont a néphez, a név jelentése: „Népember”. Mindez arra utal, hogy Timon nem világít ugyan, a körülötte lévőket viszont fénnyel ajándékozza meg, akik (helyette is) „luxusban” élnek. Ha tovább visszük ezt a gondolatsort, arra jutunk, hogy Timont a neve teszi olyanná, amilyen, és ennek az az ára, hogy nem lehet az, aki. A művészek, a költő és a festő (na meg maga Shakespeare) viszont leleplezték előttünk Timon igaz valóját, visszatükrözték a benne lakó szellemet, lángot, tüzet, vagyis a Napot.

Az már más kérdés, hogy maguk is éppen ezt a (lappangó) Nap (istenséget) kényszerítik arra, hogy önmagát aprópénzre váltsa, és éppen azokat fizesse ki, akiket egyébként szintén megvilágít, megvilágosít.

Timon „Napos oldalát” több helyen is megmutatja Shakespeare, de ne csodálkozzunk azon, ha éppen rangvesztés közben vagy már rangvesztetten éri utol a hőtlen hőst, a fénytelen világítót:

„Philotus:

Jó napot, urak!

Lucius szolgája:

Jó napot, barátom!

Hány óra?

Philotus:

Úgy kilenc felé igyekszik.

Lucius szolgája:

Máris?

144