Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
Irodalmi törekvések a Mura mentén
„magasról nézvést“ még valahogy megvolt az ország. Közhelynek számít, hogy irodalmi hagyományt teremteni egyik vidéken sem volt könnyű feladat, különösképpen a peremvidéken nem, ahonnan a „szellem vendégei“ csakhamar elkívánkoztak, mert a szóródás itt nagyobb volt, mint másutt. A múzsák földjének számított valaha ez a tájék is, főleg a középkorban, akárcsak Muraköz, vagy a Délvidéknél maradva Baranya, ahol a szellem emberei szívesen tartózkodtak, s nem elkívánkoztak onnan, hanem egyenesen keresték ezeket a helyeket. A Mura vidéke is ilyen volt; bizonyítékul következzék itt néhány olyan emlék, amely a fönt elmondottakat kétségtelenül bizonyítja. Kezdődjék a felsorolás az itt talált legrégibb írásos dokumentummal, amely Bagonyai ráolvasások címen ismert a középkori szövegemlékek sorában. A profán tárgyú nyelvemlék 1488-ból való, s mint címéből is kiderül, sámáni „gyógyító szöveget“ tartalmaz. Építészeti emlékeink is, a nagyszámú gótikus emlék, a szent László királyt ábrázoló freskók, Aquila János művei a fönt elmondottakat támasztják alá. Irodalom- és nyomdatörténeti szempontból azonban kétségtelen, hogy a XVI. századi lendvai nyomdászat és ennek termékei bírnak a legnagyobb jelentőséggel Lendva-vidék kultúrtájjá minősítése szempontjából. Azt is mondhatnánk, hogy a XVI. századi lendvai irodalmi megnyilvánulások nem csak a Zala megyéhez tartozó Alsólendvának, hanem a régi magyar irodalomnak is egyik figyelemre méltó értékei. A második kezdés, az ötvenes évek végének kedvezőbbnek tűnő politikai konjunktúráját kihasználva, már némi tudatosnak is mondható „irodalomteremtő szándék“ jegyeit is magán viselte. Vlaj Lajos Versek címmel megjelentetett válogatása a II. világháború utáni könyvnyomtatás első termékeként az időközben elnémult költőnek a 30-as évekből származó zsengéit tartalmazza, néhány sikerültebb verse pedig a háború embert próbáló idejének szorongatott helyzetét idézi meg. Posztumusz kötetét (Szelíd intés, 1968), melyben a versek zömét az 50-es években írta, már áthatja a szocialista realizmus, legtöbb esetben semmitmondó, a sztálini érát és a Szovjetuniót dicsőítő prózavers. Egyetlen felcsillanása ennek a korszaknak az Illyés Gyulához írott költeménye, melyben egy fajta új, népies hangot próbálgat. A 70-es évek elején jelentkezett az a csoport, amelyet Tavaszvárás-nemzedékként szokott emlegetni a hazai irodalomtörténet-írás és a kritika. Egy közös antológia, melyben három alkotó, Szúnyogh Sándor, Varga József és Szórni Pál, az akkorra már más publikációk által is ismert „derékhad“ költői-írói jelentkeztek. A 70-es évek irodalmi termését, immár önálló szerzői jelentkezéssel az ő műveik jelentik (Varga József: Naphívogató, Szúnyogh Sándor: Halicánumi üzenet, Szórni Pál: Őszirózsa). 53
