Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
Hetés - avagy valamit tudhat ez a táj
erre könnyű a felelet: nem volt szellemi szükség, nem volt érdeklődés, nem volt közönség, amely életre hívta volna az irodalmat. Ez a föld mindig a materiális jólét földje volt... az emberek sokat ettek, ittak, a vagyonról beszéltek.“ A 20-as évek végén Julien Benda az írástudók felelősségéről írott nagy vissszhangot kiváltó könyve nyomán a kisebbségi irodalmak táján is megfogalmazódtak az írói társadalom és az írás embert próbáló, az igazságot mindenáron kimondó és meg nem alkuvó igényei. Ezek két fogalomkörrel is kiegészültek, amelyek rendkívüli módon befolyásolták későbbi súlyát. Az egyik volt a vallani, mint alapvető követelmény, a másik talán még ennél is fontosabb, a vállalni, ha úgy tetszik, felvállalni egy népcsoport ügyét, sorsát, gondját, tenni azt akkor is, ha az igazság kimondása netán ellenállásba ütközik. Sőt, akkor még inkább! Valamit tudhat a mi tájunk is, Hetés - ha nem is a történelmi Hetést kell rajta érteni -, hanem az elszakított részt, szinte egészében. Kulturális és néprajzi értelemben egyaránt fontos ez a táj, s ha mással nem, hát másságával, a múltba irányultságával, a hagyomány tiszteletének folytatásával mindenképpen tiszteletet érdemel. A nyelvi másság itt talán a legszembetűnőbb, s még mindig az élő valóság része. Ilyenkor akár Zrínyiig is visszamehetünk, aki a szív szavunkat még úgy használta, ahogy itteni öregjeink, a köszönömre felelő „szüvessen“ szavunkban. Nagy szellemeket ugyan nem tud felmutatni a táj, főleg olyanokat nem, akiket meg is tudott volna tartani, gondolok itt a zsitkóci származású Deák Ferencre és családjára, vagy később Zala Györgyre, Pataky Kálmánra, akik nyomot hagytak nem csak az egyetemes magyar politikában, de az egyetemes magyar művészetben és kultúrában is. Az azonban már - s ha másért nem, a hagyomány szempontjából számunkra - igen fontos, hogy a 16. században, jobban mondva a század közepén, egy rövid időre az egész tájegységnek is szellemi központjává vált Alsólendva. Az itt készült protestáns könyvek pedig a régi magyar irodalomnak is megbecsült alkotásaivá váltak. Tőke Ferenc és Kultsár György prédikátorok műveiből a hetési-göcseji tájnyelv is beszivárgott a magyar népi köztudatba, hiszen irodalmi köztudatról ekkor még nem igen beszélhettünk. S hogy mit tud még e táj? Talán hitegetni, elhitetni az innen elvágyódóval - s kérem, nézzék el nekem ezt a lokálpatriotizmust -, hogy máshol sem jobb, maradj csak itt veszteg. A szülői intelem is századok óta valahogy így hangozhatott: innen nem jutsz messzire. Vlaj Lajos, a táj első lantosa írja: „Szívemmel játszik ez a táj.“ Ma már elmondhatjuk, hogy nem csak Vlaj versei, hanem a 70-es évek elején induló 49
