Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
A XVI. századi irodalom és nyomdászat
A XVI. századi irodalom és nyomdászat Alsólendva történelmében és művelődés történetében kimagasló hely illeti meg a 15. és 16. századot, melynek során - ma már nyugodt lélekkel mondhatjuk - a szükebb térségnek, Zala megye kiterjedt részének is egyik központjává vált. A lendvai vár urát, Bánffy Miklóst maga Mátyás emelte az örökös grófok sorába, minek utána oldalán részt vett a moldvai hadjáratban, s ott bátorságával és harciasságával kitűnt. 1474-ben pedig a király őt küldi Beatrixért Nápolyba. A családnak elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy az itt született irodalmi alkotások, később nyomtatásban is megjelent művek az egész régi magyar irodalomnak és nyomdászatnak is figyelemre méltó fejezetét alkotják. Ebből kifolyólag az állandó török fenyegetettség nem terelte el a figyelmet a munkáról és a szellemi tevékenységről. Mert a Mohácstól számított mintegy fél évszázadon keresztül a béke szigetének számított a Lendva-vidék. A történelem tudomány - valószínűleg a történelmi kataklizma súlyossága miatt - hajlamos a Mohács utáni időszakot, a három részre szakadt ország társadalmi viszonyait talán túlságosan is komor színekkel festeni. Mára azonban már bizonyossá vált, hogy nem is a 16., inkább a 17. század számított mélypontnak a Porta és a Habsburgok általi szorongatás tekintetében. A Szekfü Gyula nevével fémjelzett történetírás már a század elején meggyőzően vázolta azt a szerepet, amelyet a főúri nagybirtokos réteg vállalt magára Mohács után az ország politikai sorsának intézésében és a török elleni harcban. Az így létrejött „spontán“ decentralizáció nagyfokú partikuláris önállósággal párosult, ez az újfajta regionalizmus pedig új lehetőségeket teremtett a nagybirtokosoknak, akiknek vagyona gyors gyarapodásnak indult a század végére a jó gazdálkodásnak és a kedvező „széljárásnak“ köszönhetően. Kik voltak ezek? - vetődik fel a kérdés. „Ez idő alatt (1521) mind kihalának Magyarországból a vén és fő urak... csak az ifjú urak maradónak“ - írja egy korabeli krónikás (KERECSÉNYI 1979, 113.). Történelmi forrásokból tudjuk, hogy a mohácsi csatán inneni cselekvőképes arisztokrácia tagjai között már csak elvétve akad egy-kettő a régiek közül. Tehát jobbára új emberekből tevődött össze az a kis számú arisztokrácia (számuk a 16. század végén sem haladta meg a 20-25-öt), melynek tagjai vitézségük, vagy kiemelkedő műveltségük, illetve nagy kiterjedésű birtokaik és felhalmozott vagyonuk által tarthattak számot a király figyelmére (KERECSÉNYI, 1979, 112.). 43
