Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)

Konok ikonok könyve (Halász Albert verseiről)

amely a lassan saját vesztébe rohanó emberiség talán utolsó reménye is egyben. A legfájóbb persze az, hogy nem csak a kásatörő mozsár tompa ütései, a hosszába furészelés monoton zaja, vagy a „négyesben-hatosban“ történő, kézi cséphadaróval cséplés gépet meghazudtoló mechanikája, koppanásai tűntek el a falu zajai közül, hanem a munka közben felcsendülő nóta, a kacaj, a jókedv, egyszóval az éltető hagyomány is. A közösség teremtésnek olyan formái szűntek meg egy-egy hajdan jól ismert munkamód megszűnésével, amelyek már nem hozhatók vissza soha. Az emberi közösségek, amelyeknek alapsejtje a család, azóta széthullóban vannak. Régen három-négy nemzedék is elfért a sárból, vályogból épített kis falusi házban. Ma egy is nehezen.

A Gyermekorom faluja című kötet, mely erről a letűnt világról ad beszámolót, rendhagyó a szlovéniai magyar irodalomban. Rendhagyó, mert eddig ilyenre még nem volt példa vidékünkön. így lép elő a képíró szóíróvá is, aki nem csak arra vállalkozik, hogy rendkívül jó megfigyelő képessége és emlékezőtehetsége révén megfesse a már nem létezőt, hanem történetet, használati ajánlást is fűz a képeihez. A „kifinomított“ szövegekhez szokott olvasónak lehet, hogy csalódás lesz a könyv. Elsősorban nem is nekik készült. Az viszont nagy élvezettel fogja majd a kezébe, aki a hiteles mesélést, az anekdotázó modort szereti, hozzá az itt-ott felbukkanó paraszti furfangot és jókedvet.

Bellon Tibor, a nemrég elhunyt kiváló szegedi néprajzkutató írja a könyv előszavában: „Németországban a szülőföld jött el hozzá a festményekkel. Megidézte gyermekkorát, az otthon levegője áradt a képekből. Megnyugtatta, otthonossá tette az idegen környezetet is. A képekkel megteremtette, visszaidézte a gyermekkori világot. Tehát sohasem szakadt el a szülőföldtől, a falutól, mert nem is akart... Az írott sorokból (azonban) kicseng a múlt szépsége iránti vágyakozás, az elveszett gyerekkor színes világa, ellentétben a jelen korántsem mindig bíztató ígéretével.“

„Évről évre fogynak az erdők. Egyre fiatalabbak a kivágásra ítélt fák. Ha így megy tovább, a nagy feketeerdő is elfogy idő előtt. Kicsit ésszerűbben, takarékosabban kellene bánni ezzel a kincsünkkel. Mert, ha nem lesz fa, akkor nem lesz ember sem a földön.“ - hangzik az író-festő, festő-író egyik figyelmeztetése. De ilyent és ehhez hasonlót más-más vonatkozásban (pl. a család felbomlása kapcsán stb.) is találunk a könyv oldalain. És persze a szövegmagyarázatok mellett a képek is hordoznak némi jelentétöbbletet. Magyarázzák azt a tömény szépséget és idillt, amely Göncz János ecsetje nyomán feltárul. Mindig azzal az alázattal és teljességigénnyel, túlfűtött szeretettel (már-már szerelemmel), amellyel a legnagyobbak képesek megközelíteni az oly sokszor megénekelt, de soha ki nem fogyó, általuk egyetlennek hitt tárgyat.

133