Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)

Konok ikonok könyve (Halász Albert verseiről)

Példának okáért elég, ha a Harry Potter-jelenséget, illetve a körülötte kialakult „mozgalmat“ említjük. Tudjuk jól, divatjelenségről van szó, ám azért nem árt elgondolkozni a siker felett, de kiadói szempontból talán az iránt sem lehetünk közömbösek, hogy gazdaságilag mennyire jövedelmező a vállalkozás, a „szellemi kaland“ háttér intézménye jól müködik-e, beleértve a terjesztést és azt, hogy a könyvnek, mint árunak a piacra juttatását milyen reklámkampány kíséri.

A szlovéniai magyar irodalom a kezdetekkor nem tobzódott a jobbnál jobb kiadványokban, de már a Tavaszvárás írói - Szórni Pál, Szúnyogh Sándor és Varga József - is korán rájöttek arra, hogy az irodalmi élet kialakításának nagyon fontos eleme az OLVASÓ. Nélküle nincs irodalmi élet, nincs intézmény rendszer, nélküle értelme sincs a könyv megjelentetésének. Az őskornak is nevezhető 60-as évek végén az író maga volt a terjesztő, a könyvek recenziója mellett annak elfogadtatását is tőle várta a kiadó, illetve a nyomda. így lassacskán az író-olvasó közötti viszony harmadik eleme, a csatorna is Járhatóvá“ vált. S lassacskán létrejött az intézményrendszer is.

Ha Vlaj Lajosnak a 60-as években megjelent kötetei után a Tavaszvárás antológiát tekintjük irodalmunk igazi elindulásának, akkor a gyermekirodaimat rangos hely illeti meg e sorban. Varga József Naphívogató című kötete ugyanis alig másfél évvel később jelent meg. Palkó István, aki először vette számba a „hármak“ teljesítményét, már korán felfigyelt a költő „tanító szándékú“ verseire, hasonlók írására buzdítva a költőt. „Külön színt mutatnak a költői palettán a játékosan vidám, könnyed hangú és formai megoldású versei. Ezek a magyar gyermek költészet méltó társai, s ha adhatunk a költőnek jó tanácsot, csak azt mondhatjuk, tegye ezt a zsánert alkotása tengelyévé.“ - olvassuk a Tavaszvárás bevezetőjében. Palkó e versek „társadalmi szerepe“ miatt tanácsolja Vargának a gyermekvers melletti elkötelezettséget, mondván itt és most erre van a legnagyobb szükség. A „nép- és nyelvmegtartó“ szerep miatt kész lemondani még az „esztétikai szempontról“ is. Az ilyen költészetnek - vallja - „önmagán messze túlmutató küldetése, hivatása van“. Ha figyelembe vesszük a muravidéki magyarok korabéli nyelvállapotáról (60-as évek) készült tanulmányokat, hosszabb-rövidebb fejtegetéseket, akkor meg tudjuk érteni Palkó Istvánnak talán túlzottan a szerepre és funkcióra figyelő, a kritikai számvetés szükségességét megkerülő elveit. Ezek, a gyakran a túlkapásoktól sem mentes „felmérések“ nem egy esetben a nyelvhalál tényének belátható bizonyosságában születtek. Palkó írja: „A szlovéniai magyarok nyelvi állapotának ismeretében azt mondhatom, hogy az csak a nyelvjárásukban ép még valamennyire, köz- és irodalmi nyelvről nem is beszélhetünk“. Nagy erénye vi-105