Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)

Ötödik levél: Húsz éve hiányzol

maradni, te is tudod, albérletekből albérletekbe, kvázi munkahelyekről kvázi munkahelyekre. Te mondtad, hogy ott is nehéz maradni, megállni a helyedet, de visszajönni is nehéz. Te mondtad, pontosan emlékszem a mondataidra. Meg azt is mondtad, hogy a nemzetiségi ügyért való küzdelem, a kisebbségi létben való harc, nem éppen nőknek való, hagyjam az egészet. Igazad volt, hagyom az egészet, de ráment huszonkét évem. Nagyon igazad volt, nem nőknek való, de ebben sem alázhatnak meg, mert nő vagyok, mert ember vagyok. Téged szerettek, a szeretet segített, mert, ha nem tudtál volna szeretni, még nehezebb lett volna. Én is szerettelek, ma is szeretlek. Többféle helyzetben, többféle körülmények közt láttalak, mindig megmaradtál ugyanannak, s ez is tetszett, hogy végül is csak azt mondtad, hogy kevés pénzért csinálod, mindegy, hogy főnök leszel, vagy sem, csak engedjenek úgy dolgozni, ahogy te szeretnéd, hiszen minden nap ötletek zömével mész be a múzeumba, míg mások flegmatikusán hajszolják a számítógépjátékokat az ország egyik legjobb képtárában, s nem tesznek semmit sem azért, hogy jobb legyen. Kedves Anna, megérdemelnéd a kinevezést, én megadnám neked a munkád és a hozzáállásod miatt is, de elsősorban a személyiséged miatt. Útközben hazafelé sírtam a kocsimban, ugyanúgy mint tizenöt évvel ezelőtt, de akkor könnyebb volt, mert mellettem ült a férjem, amikor kikanyarodtunk Gazdagrétről. Most egyedül voltam, nagyon egyedül. A sírás megnyugtatott, mert tudtam, hogy van egy igazi barátságom, tudtam, hogy nélküled nem lett volna érdemes doktori képzésre sem járni. Amikor megérkeztem, kiszálltam a kocsimból, berohantam a lakásba, s írtam neked egy e-mailt, mert nagyon hiányoztál, már húsz éve hiányzol. Megint ki kellene találnom valamit, hogy visszajárjak hozzád - ezt is te mondtad. De mit?

Üdvözletekkel ölelve, Júlia Lendváról

47