Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)

Huszonharmadik levél: A hóvirág

nul mégis a hiány erősödött fel benne, mi lesz, ha egy sem lesz, talán? Én örültem a cipőknek, mert ajándékként kaptam és szívből ajándékozták nekem. De a cipő misztériumára most döbbentem rá, mert a cipőnek is lehet misztériuma. Ahogy haladsz a jövő felé, utadat segítik a múltbeli botlásaid, mondtam a férjemnek. Majd azt mondtam még neki, hogy lehetséges, hogy a cipő miatt lettem a felesége, mert megláttam benne valamit: a lottón nyert pénzből magának is vehetett volna egy párat, és nekem is egyet ajándékba, de ő mindkét párat nekem vette. Magára nem gondolt. Tudott adni, ha keveset is, de mégis.

Kedves Anna, ne izguljál, jól vagyok, látni akarom, hogy merre mennek a felhők a falum végén, az erdőszélen. Mindig azt gondoltam, hogy nincs rá időm, vagy nem figyelek eléggé a felhőkre. Nem volt igazam. Mindig siettem, hogy lekések valamiről. A mai nappal megszűnt bennem ez a hiányérzet. A fejem felett a kék és napsütötte ég volt, és ezt az eget több száz éve csodálják és véleményt mondanak róla az emberek. Az idő és az élet is így múlik el, vagy rá tudunk valamire csodálkozni, vagy nem, vagy van valamiről véleményünk, vagy nem, vagy el merem mondani, vagy nem. Én már nem fordulhatok vissza, hogy megragadjam az elveszett pillanatokat. Talán öregszem, de az univerzum velem van a falu végén is, meg a férjem, és a kutyánk. Ha ez volna az utolsó napom a Földön, akkor is kihúznám belőle a legtöbbet: most csak egy csokor hóvirágot és egy vallomást, amit a férjemtől kaptam. S nekem annyira mindegy, hogy szegény volt-e, vagy gazdag, mert, amikor eljöttem a falujába, nem ez vezérelt. Győzött a fény bennem akkor is, amikor megálltam náluk a faluvégen huszonöt évvel ezelőtt. Most is megálltunk a szomszédjuknál, becsöngettem és a barátjának adtam egy kis csokor hóvirágot. Egy kicsit meglepődött, de elfogadta. Őt szerették ebben a faluban, engemet pedig megszerettek, úgy gondolom. A tavaszi sétámat az erdőben a következő impresszionisztikus versemben örökítettem meg.

167