Szúnyogh Sándor: Enyém e maréknyi fény (Lendva, 2013)
emelt kifli vagy perec. Máskor, mint a gyújtózsinórja utasításaira váró robbanófej, mely pattanásig feszítve, végsőkig csigázva érdeklődésünket, az utolsó pillanatban „meggondolja magát”, csak befelé robban, de a „bomba” robbanása elmarad, csak a belső bizsergést érezzük. Azt azonban sokáig... A válogatásban helyet kapott néhány, a költő által is fragmentálisnak ítélt alkotás (Rövidek), de így is képes a teljesség látszatát kelteni. A sok ellentmondáson épülő 20. századi szerelemi költészet, eklektikusan-kontraverz megnyilvánulásaival, két, látszólag össze nem békíthető elemével (legtöbb esetben a szerelmi élményt elegyítve a halálélménnyel) képezi az alapját ennek az új poétikának, amelyet a muravidéki magyar költészetben Szúnyogh Sándoron kívül csak kevesen tudtak magukévá érlelni. Mert egy örökifjú költő forralta őket verssé, áttüzesítve őszinte élményekkel, a férfilírára érvényes melankóliával, mélabúval. Ezért érdemesek arra, hogy megmaradjanak, hogy az ifjú szívekben újraéledve, az örök körforgás szédületében, új utakat nyissanak! Bence Lajos 4
