Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Látszólag nem történt semmi

tanítani a leendő unokáit, mindez a sok egyéb kellemet­lenség mellett csak még nagyobb keserűséggel és szomo­rúsággal töltötte el. Volt is sok sírás és kesergés emiatt a háznál! Az ügyből - ki tudja, miért? - mégsem lett tartós kap­csolat. Lajos levelei egyre ritkábban érkeztek, majd telje­sen megszűntek. A fasizmus romboló szelének fuvallata érződött ekkor már mindenütt. Az embereket az első döbbenet után ké­telyekkel, bizalmatlansággal és félelemmel töltötte el. Nem is igen tudták, mitévők legyenek, jobban mondva nem volt idő sokat spekulálgatni a dolgokon, történteken. Bükvics Lajos, kovács lévén, egy korenicai fegyvergyár­ba került, ahol fegyvert gyártottak a partizánoknak. Ennyi év elteltével és minden bizonyíték, illetve adat nélkül csak feltételezni lehet, miért választott így. A tu­datos hazaszeretet felmerülése ebben az esetben túl egyszerűnek, de még inkább valószínűtlennek tűnik. A „testvériségről” és különböző „egységes” ügyekről sem lehetett akkor beszélni. Inkább vállalkozó, kíváncsi szelleme, az igazságtalan­ságot, az elnyomást, a terrort megvető, és az emberi mél­tóságot és szabadságot leigázó hatalom iránti gyűlölete kerekedett felül. Bizonyára tudatában volt a veszélynek, amely munkája közben fenyegette, és - ki tudja? - talán tudatosan és kissé elszántan választotta ezt. Egyfajta kihívásnak vette, ugyan­akkor bátran és talán izgatottan nézett szembe mindez­zel. Ki tudja, milyen képet látott maga előtt hozzátarto­zóin, szülőfaluján kívül...? Korenicán ismerkedett meg és kötött meghitt barátsá­got egy zágrábi fiatalemberrel, akit Marinčič Milánnak hívtak. Együtt dolgoztak a fegyvergyárban, szabadidejük­ben pedig hosszú beszélgetéseket folytattak a szabadság­ról, családjaikról, terveikről, a jövőről... 62

Next

/
Thumbnails
Contents