Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Mirza, a hazátlan álmodozó

És mit gondolsz, talán élveztem ezeket a trotylis, nyöszörgő öreg palikat? Elítélsz? Hát csak tessék, tessék! - kiabált szüntelenül. - Nem mindenki olyan fenemód becsületes, mint te. Te, aki még az ellenségedtől is legszívesebben bocsánatot kérnél, amiért lelövi az apádat, bátyádat, öcsédet és megerőszakolja az anyádat és a húgaidat! Lásd be végre, hogy nem olyan tiszta és becsületes ez a világ, ahogy te azt elképzelted! Eszmélj rá végre, hogy te is csak egy rohadt jöttment vagy, egy idegen, akárcsak én. Jó, jó, hogy nagy szakértő hírében állsz, hogy értesz a munkádhoz, és hogy kiváló végzettséget szereztél. De akkor is csak idegen vagy, és az is maradsz itt örökké! - rikácsolta tovább, és arca teljesen elvörösödött. - Idegen! Akire csak szükségük van, és azért megtűrnek, de hiába reménykedsz, sohasem fogadnak be igazán. Lásd be végre, hogy tulajdonképpen nincs is hazád! Nincs hazád, érted!? Ami lenne, és ahol úgysem tudnád magad jól érezni, mert már rég kinőttél belőle, ott gyilkolnak, ölnek, pusztítanak, erőszakolnak! Ott háború dúl, akárhogy is nevezik hivatalosan! Háború! Hát milyen haza akkor az olyan? Ezek viszont csak megengedik, hogy itt tartózkodjál, hogy dolgozzál még egy ideig, amíg tudnak belőled meríteni, amíg hasznos vagy, és teljesen ki nem facsarnak. Viszont örökké csak egy idegen maradsz! Ausländer! Fremde! - vágta Ildikó kíméletlenül Mirza képébe. - Igen, azok vagyunk: mocskos idegenek! De én nem akarom, hogy engem is csalódás érjen, és nem engedem meg, hogy packázzanak velem, hogy engem is kiábrándítsanak, mert nekem nincsenek álmaim! Én senkitől sem függök, te viszont elveszel, mert téged majd kifacsarnak és eldobnak. Te, te hazátlan álmodozó! - ordított egyre csak Ildikó és rikítóan vörösre rúzsozott ajkából, akárcsak egy tágas, félelmetes kráterből egyre csak özönlött a szűnni nem akaró szitkozódás.

Az utolsó szavak még sokáig ott csengtek Mirza fülé-5'