Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Gazdag Márton igazsága

De Gazdag Márton nyugdíjas tévedett, amikor azt vélte, önmaga ítélkezhet a saját portáján. Ő, aki ellen életében nem folyt bírósági eljárás, aki mindig becsületesen dolgozott, aki még tulajdon bátyjának sem mondott ellent, amikor a hagyatéki eljárás során kiderült, hogy szinte úgy kisemmizték az örökségből, hogy csak egy nyúlfarknyi szántó lett az övé, néhány, papíron erdőnek nevezett fával a végében, ő, aki fiainak is mindig a tisztességről és becsületről szónokolt, ő most mégis lopni kényszerült.

De ezt ő mégsem vélte lopásnak, hanem csupán annak, hogy amit beleegyezése és tudta nélkül, jogtalanul vettek el tőle, annak egy részét szerezte vissza magának. Nem lopta ő azt el, csak elvette, ugyanúgy, mint ahogy tőle is elvették: kérdezés nélkül. Hogy ez mégiscsak lopás? Ő nem érezte annak.

A bíróság nem ilyen véleményen volt. Gazdag Márton nyugdíjas megszégyenülten állt a bírósági tanács előtt. El kellett mondania mindent, és ő nem is tagadott semmit. Arcára vörös foltok ültek ki, szeme is vörösen égett az átvirrasztott éjszakák után, hiszen amióta a rendőrség átkutatta a házatáját és meg is találta nála a csöveket, amelyeket azonmód elszállítottak, nem jött álom a szemére. Szégyellte, hogy most róla pletykál az egész falu, hogy sárba tapossák a nevét, tolvajnak nevezik és oda a becsülete.

Persze, sejtette, ki árulta be, hiszen eddig még minden gonoszságot és bosszúságot csak egy ember okozott neki, de ez az érzés most már nem töltötte el fájdalommal. A szégyenen kívül mást nem érzett.

A kimondott ítéletből pedig világosan látszott, hogy Gazdag Márton nyugdíjas a törvény és a nép nevében tolvaj, hiszen lopott, ezért meg kell őt büntetni. Gazdag Márton nem tiltakozott. Lesütötte a szemét, de a fülében ott csengett: tolvaj, tolvaj!

46