Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Meglapulva a kerítés mögött
ét. Az idegen némán hallgatta, kifejezéstelen arcán látszólag egy izom sem rándult. Gondolkodott. Már nem értette, mit keres ő ott voltaképpen. Úgy látszik, mégsem gondolta jól át a dolgokat? Miért kellett neki ide jönnie? Tudhatta, sejthette volna. Ha nem kellemetlen dologról lett volna szó, akkor otthon biztosan elmesélik neki. De az ocsmányságokkal az ember nem szokott felvágni, a gonosztettekről meg legjobb hallgatni, hacsak nem valami elferdült lelkiismerettel és szennyes képzelőerővel bír az ember. Sohasem beszéltek róla, pedig minden mást mindig nyíltan megbeszéltek, mintha csak nem lett volna titkuk egymás előtt. Érdekes, hogy anyja sohasem említette, ő pedig sosem kérdezte tőle. Megvoltak nélküle, mintha nem is létezett volna. Náluk ez volt a természetes. Neki nem volt apja. Sohasem volt. Mégis felnőtt. Érett férfi vált belőle, akinek a tudatában sikerült ügyesen elrejteni a kíváncsiságot arról a bizonyos emberről és arról a bizonyos eseményről. Tudatosan foglalkoztatták más dolgok. Megpróbált higgadt, jóhiszemű és becsületes maradni. Nem arra vágyott legfőképpen, hogy szeressék, hanem csak hogy elfogadják és békén hagyják. Teljes szívével, leikével törekedett, mégis oly sokszor érezte magát rossz embernek, rossz kereszténynek és rossz szülőnek... Oly sokszor bújt ki belőle a türelmetlenség és valamilyen furcsa gonoszság, ami oly hirtelen és váratlanul jelentkezett, hogy semmiképpen sem lehetett megakadályozni a kitörését. Utána ugyan mindig rádöbbent, mi is történt tulajdonképpen, de akkor már késő volt. Bizonyos dolgokat nem lehetett visszacsinálni, nem megtörténtnek tenni. Örök pecsétként telepednek az ember lelkére és tudatába. Ott tátongnak, akár egy felkiáltójel, és nem lehet tőlük megszabadulni. Pedig lehet, hogy egy másik szemszögből tekintve semmi jelentőségük sincs, hiszen az örökkévalósághoz képest mit jelent egy 41
