Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Váratlan látogató

múlt időben lehet ezentúl beszélni, hiszen soha többé nem jön már felénk, nem szól hozzánk, nem létezik többé; ehelyett egy tompa hiányérzet állt be, ami szintén nagyon fájó, de mégis másmilyen módon. Kezdtük lassan elrendezni az emlékeinket, és mindegyikben csak a szépet láttuk. Bizonyos dolgok pedig többé nem fájtak, és nem okoztak szomorúságot. És most tessék! Érthetetlen...!”

Az idősebb leány boldogan ugrott a nyakába, átölelte. Érezve jéghideg arcát és a bő öltöny alatt lesoványodott alkatát, hirtelen eltávolodott tőle, mintha megijedt volna attól, hogy netán fájdalmat okozhat neki a szorításával. Ő pedig csak áll továbbra is egy helyben, mozdulatlanul, némán.

Mögötte egy utazótáskából különböző dolgok voltak előpakolva. Mintha valaki akkor érkezett volna egy külföldi bevásárlóútról. Olyan holmik kerültek elő, amiket valamikor pont ő szokott hozni: különböző szerszámok, vékonyabb és vastagabb ecsetek, festékek és lakkok, soksok üveg arcvíz, édességek, apróságok, sajt és egy nagynagy, kerek, illatos rozscipó...

Csodálkozva nézték ezeket a hirtelen jött, idegennek tűnő, de ismert tárgyakat, és nem tudták megérteni, honnan kerültek oda. Csak nem ő járt egyszerre két különböző helyen? És mi van, ha valaki tréfát akar űzni belőlük? Gonosz, ízléstelen tréfát a bánatukból, vagy valóban csupán kegyetlen tévedés lenne minden?

Hirtelen az is átvillant az agyukon, hogy arra a sok hozott holmira neki sohasem lesz többé szüksége. Érezték, hogy ezt ő is pontosan tudja. Azért nem szólhat hozzájuk, mert nem maradhat velük.

Az ajkán ülő mosoly egyre inkább torzult, inkább grimaszra vagy egy maszkra hasonlított. Mindannyian tudták, ez már örökké így is marad, ez a kép kíséri őket ezentúl mindenhova. Kerek, szürkéskék szemét szomorúan lesütötte.

37