Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Tüzet szító szél

Tüzet szító szél

Amikor nevetsz és egy kissé kábult vagy a nevetéstől, olyankor minden nagyon szép és minden nagyon jó ezen a gyönyörűszép világon - akárcsak Voltaire Candide-jának szavaival élnénk-, de az ébredések annál fájdalmasabbak, minden egyes hajnal mind szúróbban mar beléd.

Olyankor félsz a reggelektől.

Mindenkit váratlanul ért a halálhír. A kisírt szemű, szomorú rokonság döbbenten állt a középkorú, és éppen ezért „fiatalnak” mondható nő utolsó ravatalánál. Siratták: a férj, aki keserűvé tette neje napjait állandó részegségével és goromba veszekedéseivel, valamint mindkét felnőtt, de még gyermeklelkű fia.

Az idősebb aznap csúnyán összeveszett apjával, a kettejük közti párbeszéd egyre hangosabbá vált, mígnem a már felemelt kar tehetetlen, lemondó legyintéssé fajult, haragosan szorítva ujjai közt a kocsikulcsot - majd hangos, vészjósló motorberregés közepette elviharzott; a fiatalabb, aki bánatos elkeseredéssel figyelte végig a jelenetet, megvolt néma önállóságában.

A temetés résztvevői megbotránkozva vetettek egy-egy röpke pillantást a két farmernadrágos ifjúra. Nem tudták megérteni mély bánatukat, nem látták, mert nem láthatták arcukon a felfoghatatlan döbbenet és csalódás okozta barázdákat.

Amikor becsöngettél - de előbb még meg kellett küzdened a fogát vicsorgató, hangosan ugató kutyával, amely