Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Elmenni vagy visszajönni nehezebb?

is sápadtabb. Utána szeretett volna menni, hogy gyengéden megsimogassa az arcát, de a feltűnő, egészségtelen sápadtság, a fáradtság, amely az arcvonásai közé lopózott, és a bosszantó alázat a tekintetében félelemmel töltötte el, így hát csak némán figyelte, ahogy szorgalmasan főzi a kávét, amelynek íze mindig az otthoni, anyja főzte kávét juttatta eszébe. A hasonló íz, szín, zamat, sőt még a bögre is, amelyből fogyasztották, mindig ugyanolyan hatást váltott ki nála: valahol a kókuszpálmákat, a kakaó ízét és a kellemesen perzselő napsütés képét varázsolták elé, és ettől mintha az aranysárgán csillogó édes méz íze árasztotta volna el a testét, és egyben kellemes nyugalom és biztonságérzet töltötte el.

Most ez az érzés is feldühítette, és csak nehezen tudta türtőztetni magát, hogy valami gorombát ne szóljon a lánynak. Jól meg szerette volna rázni, felébreszteni, magához téríteni, hogy panaszkodjon, nyafogjon, sírjon, követelőzzön. De Ivette nem panaszkodott, nem sírt és nem követelőzött. Pedig látta rajta: szenved, rosszul érzi magát, kételyekkel van teli. Az álmatlan éjszakák nyomot hagytak sápadt arcán, amely keskennyé, sovánnyá vált. A bő trikó szinte lógott a testén.

Amióta bejelentette neki, hogy terhes, nem beszéltek a dologról.- Ezt jól megcsináltad! - vágta neki oda akkor André.- Csak én, egyedül? - általában szelíd hangja erre szokatlanul keménnyé, szinte ellenszenvessé vált. Egy pillanatig némán, idegenül nézték egymást.

Azóta kerülték a témát. Semmit sem beszéltek meg, és André semmit sem ígért a lánynak.

Ivette pedig tűrte mindezt a mártírok szenvedő mosolyával az ajkán. Andrét most ez az alázatos viselkedés végképp feldühítette. Úgy érezte, egy percig sem tudna tovább maradni. Gyorsan elbúcsúzott valami átlátszó kifogással, és leszaladt a lépcsőn.

'3