Zágorec-Csuka Judit: Sivatagi szélben. Versek és műfordítások (Pilisvörösvár - Lendva, 2011)

Műfordítások

Tíz év múlva

Egyedül utazom, irigylem a csordát, mint ahogy Shakespeare is elismerte, hogy

a szláv népeknek is van kijutásuk a tengerre, amely most süllyed a nagy deltában, amely

elöntötte az utakat a védőoszlopokig, és a hamukék szabad égig, ahogy látom, de nem osztom meg vele

a családomat, ahogy leereszkedik könnyedén, és eltűnik a fényben, melegen, bőkezűen.

Nem tud magán segíteni: dicsőíteni kell a telt mellek profilját és a búzakalász hajakat a városházán,

és a komlóültetvények árnyékát kell csalogatnia a kocsmai söntésekhez az udvaron, a fiatal hársfák

fasora és a fiatal nők érzelmileg tágulnak, mindig csak szívességért, a lélegzet mindig a torkodba reked,

mint az önfejűek megszelídítése. A kastély emléktáblája darabokra törve a latin mondatokban, nem titkolja el

a sebeket, amelyeket a bókok hajlongásaival gyakorol, összefonódott tenyerek és fügét mutató zsebek.

Óvlak, egyedül utazom, irigylem a csordát, és ha követni akarsz, gyalog utazzál,

a szemeiddel, amelyek csak előre tekintenek, amikor semmiről sem határozol, de még jegyzetelhetsz:

99