Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések

gért mindent feláldozó költő szólalt meg, akire érdemes hallgatni. „Sorsom mégis a sorsunk, s én nem akarok mást, mint azt végigélni tisztán és hasznosan” - egyenes és tiszta vallomás volt ez akkor. Egy az erkölcsi próbatételeket derekasan kiállt költő vallomása, aki „tisztán” és „hasznosan” élte le életét, kanyargós pályán, de a „kométák” gőgös makacsságával.

Ahogy múltak az évek, s ahogy fogyott az orsóról a fonál, a hőkölés lett verseid egyik kulcsszava. Persze nem az önfeladásról szóltak ezek a versek, nem nyafogások, s nem jeremiádák. Inkább amolyan latinos rezignáció, tragikus felhangokkal, néha egy mondaton belüli, egy kulcsszóra redukált, dekrétumszerű „szóváltással”: „torkodra forr a jóremény”.

Utolsó, „intenzíven” történt találkozásunkkor már a monológé volt a főszerep. Szolivával meghatódva álltunk: - Hát ennyi egy zalai költő élete - dörmögtük szinte egyszerre. Kint zuhogott az eső, én meg a „parttalan óceánná” dagadt tenger hangját hallottam valahonnan: „Minden időből kizuhantan / is tenger zuhog legbelül” - ahogy a Szökés című versedben írtad, remélted. Aztán karjaira emelt a víz, majd a Révész ladikján suhant veled tova...

199