Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
„Az élet nem álom”, hunyd le izzó fáradt, parázsló szemed, a belső hangra figyelj, látsz majd így is, elnézem a vakvezető kutyát, nem tudom, ki vezet kit? Napok roncsait hordod a szemed sarkában, mit tegyek hát velük, hogy észrevedd a tétován görgő szavak, a falba ütött tenyér, az ajtónak támasztott homlok mögött a sápadtan izzó Napot egyetlen árva szélütött percre. - Még! Még! Még! Van időd, ha felébredsz - s csésze teával kezedben a padra ülsz - nézni fű hegyén a hunyorgó harmatcseppeket. Van. Vannak. Vagy! „A halott gitárok” mind törött, kopott fadarabok, üreges testek szakadt húrokkal?, elégetni őket egy nap vagy kitenni falra ereklye, emlék gyanánt, s nézni ködös tekintettel a múltba; képzelj hangot, szót, dallamot és a halott gitárok életre kelnek, mint vedlő napjaid, mosdatlan szájú reggeleid és a napkelték csodás titkai; meríts erőt a bánatból, a múlásból, miként otthont keresünk a halálban is, mert nem lehet másként, ha már az örvénylő ösztön napvilágra lökött minket. „A felülmúlhatatlan föld” körülfon, belédkarol, ágyad mélyén meghúzod magad, és félsz tőle, és alatta vagy, feletted az ég, és leigázod és félsz tőle, és forgolódsz, és nem álmodsz, de ébren sem vagy; a föld felülmúlhatatlan, kivet magából, végül befogad, ha készülsz rá, a színén lágyan ringat, ha csak holtfáradtan, mint kardba dől a színlelt hős, beszív és kiköp, s ha nem kéred, nem követelsz tőle semmit, szelíd, jeltelen ággyal 78
