Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

Pintér Lajos színneveit nem a pillanatnyi impressziók hívják életre. Nála a szín nem dekoráció, hanem jelentéssel bíró költői elem, egyfajta valósághoz ragaszkodásának kifejezője. Színjelei hol serkentőek, hol nyomasztóak, hol megnyugtatnak, hol felzaklatnak, hol melankóliát árasztanak, hol izgatottan tolakodnak elő a verssorokból; de mindig földközeliek és tiszta jelentésűek. Színjelein kívül még használ olyan nomeneket is, amelyeknek jelentésébe szín(ek) vagy színárnyalat(ok) olvadt(ak) be, pl. szivárvány, korom, éjszaka, alkony, árny, füst, napfény, hőmező, jégmező stb. Zlinszky Aladár megállapítása érvényes az ő verseire is, miszerint „a költők képeit nem szemlélni kell, hanem át kell élni, hogy igazán hassanak”.

Az Európai diákdal c. kötetben a színnevek fejezetenkénti csökkenése nem véletlen. A legtöbb színnevet (34) tartalmazó első fejezet a gyerekkorról szól, a maga rikító, életvidám hangulataival. Itt a sárga nyolcszor, a kék és az arany ötször-ötször, a fekete és a barna háromszor-háromszor fordul elő. A második - a szerelemről szóló - fejezet 29 színnevéből a piros hétszer, a fehér hatszor, a fekete ötször, a meggyszín háromszor szerepel. A harmadik - a történelmi verseket magába foglaló - részben a színek száma 27; itt a fehér tizenhatszori (s egyetlen versben!) előfordulásával szinte elnyomja a pirosat, a zöldet, az aranyt (2-2). A kötetzáró fejezetben olvashatók gondolati versei: itt a „legszíntelenebb”, 20 színt használt, itt a legsötétebbek versei, uralkodó a kék (6) és a fekete (5).

Színmegjelenés szerint az első fejezetben négy, a harmadikban hat szín található, ennél is furcsább a második és a negyedik fejezetek közötti színjelmegoszlás. Amíg a harmadik fejezet valamennyi versében van szín, addig a negyedikben nincs. A kötet verseinek 26%ban egyáltalán nincs, 33%-ában egy, 21%-ában két, 9-9%-ában három, illetve négy, 2%ában hat szín található.

Ha jelzős színtársulásait nézzük, többségük elég szokványos: fehér arc, fekete szem, kék ég, piros vér. De van egy-két furcsa társulás is, pl. fehér betű, fekete fácántoll, piros pince, arany szemét.

A színjelzőket a következőképpen használja:

fehér (23; arc, fog, ing, szoknya, betű, papír, mező, virág, lepedő) fekete (13; álom, szem, ránc, fácántoll, pemzli, semmi, fű, föld, haj, tárgy) kék (13; izomköteg, papírsárkány, léggömb, ég, sapka, köd) piros (11; vér, ing, szoknya, kiscsizma, madár, pince, virág) arany (9; ránc, pénz, rög, szem, szemét, bogár, derű) sárga (8; izomköteg, ruha, sárkány, ló, festék)

Az, hogy Pintér egy versben több színt sorakoztat fel, még nem jelenti azt, hogy tobzódik bennük. Színhasználata sok esetben metaforikus, többértelmű. „Gyerekkori ég, fönn papírsárkány - / sárga, kék és zöld, játszik a testen! / zápor után ha kél a szivárvány!” {Gyerekkori ég) Itt a gyerekkor színskálájában az ütések, a sérülések nyomai, a zöld, a kék, a sárga foltok a természet s a játéktárgy színeivel azonosak. Egészen más a színmegjelenés a kötetzáró versben, ahol a szín az ellentét kifejezője, egyben egy korszak - színjelekben történő - megidézője. A zöld és a barna a kóbor eszmék, borzalmas rémálmok „emlékszíne”, szemben az ártatlant, a tisztát, „civilt” jelentő rózsaszínnel. „POET: bálterem, hej fiú, a bálterem mackós mancsokká / kezeid átváltja, zölddel, barnával öltöztet / rózsaszín ingedet tépi.” {Disco of poetry)

Pintér a többszólamú, a sűrített, metaforikus színjelekkel egy korszak máig ható aktualitását fejezi ki. Felnőtt és gyermek játszik a gondolattal, csakhogy más-más tartalmakat hív elő az azonos szín; itt gyermeki örömet, gondtalanságot, amott sorsokat meghatározó, rossz emlékű tragédiát. Ugyancsak az ellentétek kifejezői a fekete és a fehér, meg az arany pl. a Negyedik, utolsó ének c. versben. „Az ember, isten, / csont-bálványom és csőmitug-63