Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Magyar főnököm, mint mindig, irodájának kinevezett szobájában vár a munkásszálláson. A sovány, gyomorbeteg férfi, aki életkorát tekintve apám lehetne, azonnal észreveszi, hogy valami történt velem. Nagy vonásokban elmesélem a tegnapi napot, míg ő idegesen dobol csontos ujjaival a szék karfáján. Összeharapott ajkakkal hallgat, aztán történetem befejeztével sóhajt egyet és megszólal:- Jöjjön, menjünk egyet sétálni - és ebédig a környéket járjuk. Dél felé gyötrő éhséggel térek be a kolhozkonyha melletti kis helyiségbe, melyet az igazgatónő ebédlőjeként tartanak számon, de ahová mi, külföldiek is bebocsájtást nyerünk és jobb kosztot kapunk, mint a munkások étkezdéjében. Azonkívül Irina teszi elénk az ételt örökké mosolyogva, mikoris kivillan oldalt az aranyfoga. Irina mindig jókedvű, mintha nem lenne bánat, bosszúság a világon, s az ételt felszolgálva leül mellénk és hol erről, hol arról kedvesen eltársalog. Estefelé a téesz-konyháról két nehéz vödör moslékot cipel haza: malacokat tart, hogy legyen elég hús a háznál két fia etetésére, akiket egyedül nevel. A főnököm egyre gyengédebb pillantásokat vet Irinára, s amikor délután célzást teszek rá, elkomolyodik és magyarázkodni kezd:- Tudom, hogy nem egy szépség ez a nő, de az édesanyámon kívül soha senki még nem tett elém frissen főtt ételt. Az bizony meg már régen volt, mert korán meghalt. Még tíz éves koromban. A főnököm minden reggel ellenőrzi a szerelést. Ez már a harmadik hűtőtároló, amit ugyanazok a munkások építenek, így fölösleges örökké felügyelnünk rájuk, tudják maguktól is, mi a teendőjük. Az előmunkás magyar, serény fiatalember; ő diktálja az ütemet. Délután kimegyünk megnézni, mire haladtak, s bennem kínos érzések keringenek a sok férfi közelében. Próbálok nem rágondolni, de hol ez, hol az a jelenet ötlik fel élénk képek formájában a szemem előtt, és igyekszem titkolni, hogy remegek. A tároló betonozása, a gépház építése a kolhoz feladata, és Mihail, a fiatal építésvezető ócska vagonból átalakított irodája a közelben áll. Gyakran összetalálkozunk és sokszor bemegyek hozzá a terpentinszagú helyiségbe egy kis társalgásra. Mihail mindenkihez szívélyes, közvetlen, mégis kezdettől fogva feltűnt, milyen szokatlan tisztelettel beszélnek vele a munkások, a helyiek; mintha valamiért tartanának tőle. Úgy tetszett, előttem ismeretlen titok övezi Mihailt, de vajon mi lehet a titka? A rejtély megoldását ő maga árulta el, mikor egy alkalommal gyerekkoráról mesélve megemlítette, hogy apja a titkosszolgálat itteni főnöke volt a legkegyetlenebb sztálinterror idején.- Mindenki rettegett tőle, pedig nem is volt olyan rossz ember. Ha tudta, figyelmeztette az ismerősöket a veszélyre. De annyira reszketett tőle az egész környék, hogy még most is, tőlem is félnek, pedig én csak mérnök vagyok és az apám már meghalt. Ez tehát Mihail öröksége, akit kedves és jószívű embernek ismertem meg. Legutóbbi hazautazásom előtt a bürokrácia útvesztőiben elveszett a fizetésem, kétségessé téve az ajándékvásárlást, s mikor Mihail meghallotta, az összes megtakarított pénzét felajánlotta kölcsönbe.- Ez kéthavi fizetésed. Mi lesz, ha nem jövök vissza? - kérdeztem.- Nem félek. Nem fogsz becsapni. Valahogy majd csak eljuttatod hozzám - válaszolta. Barátomnak tekintem Mihailt, de ma messzire elkerülöm a vörös téglarakások tövében álló, kopottas zöld vagont. Visszafelé Krasznodárba a vonaton fejkendős, zsákokat cipelő öregasszonyok mellé ülök és úgy teszek, mintha aludnék, hogy ne kelljen senkivel sem szóba állnom. A „Kavkáz“ halijában a személyzet főnöknője állja utamat.- Hallottam, hogy mi történt tegnap. Na, legalább megismerte a mi Ivánunkat! - mondja cinkos kis fénnyel a szemében. 42
