Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Elkészülök a vizsgálatra. Az orvos feljön és megdöbbenésemre sem kezet nem mos, sem gumikesztyűt nem húz fel, hanem egyszerűen belémdöfi a mutatóujját. A ballonkabátos az ajtó előtt vár.- Most a rendőrségre megyünk - szólal meg. Bólintok. Beszállunk a dzsipbe és a fákkal szegélyezett utcákon, a hepehupákon rázkódva tesszük meg az utat a derengő holdfényben. A rendőrség régi nagy épület földszintjének sok kis krémszínűre mázolt helyiségéből áll. Az egyik iroda ajtaja tárva-nyitva. Ide tartunk. A ballonkabátos szétnéz, hellyel kínál, majd eltűnik és kisvártatva civilruhás nyomozóval tér vissza.- Pjotr Nyikolájevics - mutatja be. — Bármilyen kérdése van, forduljon bizalommal hozzá, segíteni fog - magyarázza nekem és elmegy. A harmincas évei közepén járó, inkább filmszínésznek, mint rendőrtisztnek beillő fiatalember átolvassa a jegyzőkönyvet és megjegyzi:- Azt hiszem, már elfogták a tettest. Várjon, utánanézek - s ezzel magamra hagy. Ülök a krémszínű irodában és tudom, hogy ez a nagy gondoskodás, a rendőrfőnök jelenléte, a nyomozók, akik hirtelen ellepték a szállodát, s itt ez az előzékenység nem a velem történteknek, hanem külföldi mivoltomnak szól. A Szovjetunióban sosem fordulnak elő bűncselekmények, és nagyon kínosan érinti a rendőrséget, hogy véleményem eltér a hivatalos sajtóközleményektől. Fénylenek az olajfestékkel bemázolt felületek az erős világításban és én kimerültén kuporgok a modern, kényelmetlen széken. Igyekszem Leninnek a szemközti falról ravaszul figyelő tekintetét kikerülni, amint a vöröslobogós háttérből, s a vékony rézkeretből győzedelmesen letekint rám. A rézkeret azonban csillog, és valahogy mindig a látóhatáromon belül esik a fényes pont. Átülök a másik székre hátat fordítva Leninnek, s akkor Marx és Engels szakállas képével találom magamat szemben. Ismét csillog a fémkeret, s én magamba roskadva megállapítom, hogy ma csupa rossz társaságba keveredem és behunyom a szememet. Léptek közelednek. Pjotr Nyikolájevics jelenik meg az ajtóban, kezében még mindig a jegyzőkönyvvel. Megfogja az egyik széket, felém fordítja és leül velem szemben.- Megtalálták az illetőt - közli nyugodt hangon. - Otthon volt. Most éppen térdenállva könyörög a kihallgató tisztnek, hogy ne értesítsék a főnökét. Fél, hogy elveszti az állását. De az erőszakot, azt tagadja.- Gondolom, minden férfi ezt teszi - nézek fel a nyomozóra, de az megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva a következő pontra tér:- Magának természetesen jogában áll bírósági feljelentést tenni, de gondolja meg, hogy megéri-e. Akkor ugyanis kihallgatás kihallgatást követ, állandóan erre kell gondolnia, erről kell beszélnie és végül még szembesítik is a feleket. Míg a linóleumpadlót bámulom, gondolataim megfontolások láncolatává ötvöződnek. Hányszor hallottam munkásainktól a mondást: „Russzkoje, znácsit, horóseje“, vagyis, ami orosz, az jó... A portásnő is azonnal elpártolt mellőlem, mihelyt honfitársa tagadta az erőszakot... Ki fog itt egyáltalán hinni nekem? Külföldi létemre talán a követséget is belevonják a tárgyalásokba, s azt ugyan várhatom, hogy a magyarok majd kiállnak mellettem és pártomat fogják a szovjetek ellen... Jól tudta ezt a kollégám is, aki az első repülőre felszállva hazamenekült, amikor két éve a razdáni építkezés mindenható igazgatója Szibériával fenyegette... A nyomozónak is igaza van. Hirtelen mentő ötletem támad és megkérdezem Pjotr Nyikolájevicset:- Meg tudná mondani, hogy nős-e az illető?- Igen. Van egy hároméves kislánya is.- Tudja, mit? Nem megyek bíróságra, büntesse meg a felesége. 40
