Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

bizonyos értelemben Ratramnuszt „modern életérzés” töltötte el; mert egyfelől kegyesen hunyorgó, fáradt-előkelő büszkeséggel úgy tartotta, hogy korának egyetemes tudása Minden Tudhatót tartalmaz, s ezzel világa aggastyánkorba jutott - már semmiről nem lehet újat mondani; és-de másfelől meg oly tisztán látta, mint-s hogyan kell a szellem emberének felkészülnie, mielőtt hozzálátna dolgához - hogy tömör fogalmazása máig is érvényes és bátran felvéshetnék az amerikai egyetemek főhomlokzatára: „senki nem hatolhat semmilyen probléma mélyére, hajó előre nem tisztázza a fogalmakat és mindama kifejezések értelmét, amelyek a vitában felmerülhetnek” (TRACTATUS DE ANIMA, 10-11).----«-ez a ratramnuszi aranymondás ráhurkolódott a kezemre és minden gondolatom

rajta „gurulatot” kapott

lekaptam a szövegszerkesztő billentyűiről ujjaimat és karjaimat majommód, lebénultan ellógattam — mint akit bármely pillanatban utolérhet Ratramnusz végzete- ugyan van-e közülünk, gondolkozók közül valaki is, aki elkerülheti?- hogy csupán a parerga meg a paralipomené - forgácsaink és törmelékeinek maradnak meg: a „jótanácsok” és a „vademecumok”, amelyeket illendőségből előrebocsátottunk, de csupán mint a „mestergondolathoz” felvezető dromoszt, mellékesnek tartottunk- az, ami szívügyünk volt: egy életen át kivált foglalkoztatott és amire feltettük filozófus-becsületünket - az az utókort nem érdekli/hidegen hagyja/kihullajtja rostáján- így hát valójában még életünkben eldobhattuk volna magunkat, mint a rongyot, s akár malmozhattunk volna hüvelykujjainkkal- ahelyett hogy sárkányt eregettünk volna a dombtetőn, a kalamáris mellett haszontalan pergettük robotos napjainkat - cél nélkül bitoroltuk a Scriptoriumot

16