Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
vasni, a természetet tanulmányozni, utazni szerte az országban és a mediterránumban, kutyát sétáltatni Veszprémben, írásokat ontani a legkülönbözőbb folyóiratok tucatjainak, és még hosszan sorolhatnánk. Legújabb, 255 oldalas esszékötetében nem kevesebbre vállalkozik az író, mint a világegyetem számára fontos mozgatóerőinek, lényeges összefüggéseinek filozófiai igényű megfogalmazására és rendszerbe szervezésére. A mintegy negyvennégy írásból és egy fényképből álló kötet négy fejezetre tagolódik. A fejezetek logikusan épülnek egymásra, mint ahogy ez a címekből is kiderül: „első”, „második”, „harmadik”, „negyedik”. Az „első” részben a természettudós költő egyfajta petrarcai horizontszűkítéssel a tájtól a kerten, a konkrét kerten, a füvön keresztül eljut az agyagig, majd egy másik irányba elinduló horizonttágítás következik a fügétől a házon, a szobrokon, a macskákon át az „esszé”-ig. A szűkítés iránya az emberi univerzum, vagyis a természet empirista kibelezése. A táj mint tág környezet, magában hordozza a megismerés esélyét a gondolkodó ember számára, és következtetni enged, illetve utat mutat az egyre atomizálódó lét felé. Szabad, mozaikszerű asszociációk sora lazítja a magvas gondolatok szépírói stílusban is száraz folyamát. A talajról, az agyagtól indulva a lemeztelenített természeti ember saját állati mivoltának ellenpólusát, az alkotó, társadalmi létezést, ennek fejlődését járja végig, persze szimbolikus értelemben, és nem teljesen kronologikus sorrendben. A talaj, amiből a fű nő, és az agyag, amiből az edények készülnek - az antik őselem, tehát ma is filozófiai kiindulópont. Innen következik a kultúrnövény, a ház, a képzőművészet és a macska. A macska, amely visszaköszönő és kiemelt motívum az esszék között. Megtudhatjuk például, hogy a macskák világa nem más, mint a nagyszerű homo sapiens társadalmának szinte szándékosan elrútított, lecsupaszított, lealjasított, visszataszító görbe tükre. Vigyázat, emberek! Ha sokáig rosszalkodtok, ti is olyan korcs és perverz dögök lesztek, mint a macskák! A másik fontos dolog, ami ezekből az írásokból kiderül, hogy Géczi nem szereti a macskákat. Hogy ne kalandozzunk el, nézzük, hogy is halad a gondolatmenet: agyag, növénytermesztés és nemesítés, hajlékkészítés, társadalmiasulás és a velejáró züllés (macskák) és már-már az emberi lét betetőzése, az „esszé”. A Veszprémesszé. A város és a gondolat magaslata. Ez utóbbinak kiemelt szerepe csak a címből derül ki, de bele lehet érteni Veszprémbe, ha akarjuk. És eljutottunk az „első” igazi kiteljesedéséhez, a csúcsponthoz: a botanikához. A tájat alkotó növényzettől a tájat alakító növénymegfigyelésig. Megtudhatjuk így, hogy tehet az ember bármit, háborúzhat, macskát nevelhet, azért a növények harmóniája a mindenség alapja. Növény nélkül nincs élet. A „második” Tihanyról szól. A következő blokk írásai akár az „egyéb” címet is kaphatták volna. Olvashatunk itt macskákról, tulipánról, meggyfáról, erdei szömörcsögről, sőt még az írószövetség műnövényeiről is. Ez utóbbi írás egyébként kiemelkedik a többi közül dinamizmusával, fiatalos lendületével. De van itt még zenéről, festészetről, versekről, pulirajzokról, kortársakról és még az arcszőrzet filozófiájáról elmélkedő esszé is, hol tárgyszerű stílusban, hol Géczi-ironikusan tálalva. Meg lehet említeni a „Gézirat” találó önkritikáját, „A költő” objektivitását és a „Szép költők” szubjektivitását, vagy a „Beszélő helyek” Kortárs-kritikáját is. A fő mondanivaló világos: láss a dolgok mögé, gondolkozz és máris többet tudsz, mint annak előtte. Általánosságban az a benyomásunk, hogy bármi legyen is az alaptéma, az alapjelenség, Géczi mindig képes általánosítani, mélyebb összefüggéseket találni. A xeroxról például kiderül, hogy a „véleménykifejezés és a világfogalmazás szabadságáról” szól és amelynek saját léte van. A „negyedik” rész nem más, mint a „Napló 21 Rovinjhoz”. Rovinj újra az író ragaszkodását igazolja bizonyos témákhoz (lásd pl. a vadnarancs-, a macska-, a Veszprém-, a Tihany-, a Róma-motívumokat). A teljes anyag olvasható volt az Ex Symposionban képekkel illusztrálva, amelyek hiánya itt, a kötet végén kissé nehezíti az útinaplóval való azonosítást. Mindenesetre az élmények plasztikusak, mozaikszernek és költői igénnyel megfogalmazottak. Az esszék 1986 és 1995 között íródtak, tehát elmondható, hogy az író egy tíz éves esszéista periódust kívánt összefoglalni és rendszerezni, netalántán lezárni. A könyv jellegzetesen Baráth Ferenc-es tipográfiája már jól ismert az utóbbi évek könyvterméséből. Viszont a bosszantó szedési hibák tömkelegét, vagy az impresszum befejezetlenségét lehetetlen megszokni. Az Esszéknek, minden Géczi-gyűjtő könyvespolcán ott a helye. Tomkiss Tamás 157
