Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
zösséget. Legfontosabb feladatunk a magyar öntudat és közösségi érzés kialakítása a fiatal generációban. Nincsen felmérésünk vagy statisztikán alapuló adatunk arra, hogy az amerikai magyarság hány százaléka büszke származására, de tapasztalatunk szerint ez igen magas, sokkal magasabb, mint az anyaországbelieknél. (Magyarországon 1992-ben a lakosság 23%-a tekintette előnyösnek, míg 28% hátrányosnak a magyarsághoz való tartozást.)5 Nem kell itt híres emberekre, Pataki kormányzóra, Teller Edére vagy a nemrégen Nobel-díjat nyert amerikai magyar tudósainkra hivatkozni, akik a Világszövetség dísztagságát büszkén vállalták, hazalátogató társaink is szívesen vállalják magyarságukat. A brooklyni Satmar hitközség harmadgenerációs ortodox zsidó gyermekei is büszkén hangoztatják magyar származásukat és gyakran jobb nyelvismeretet árulnak el, mint más csoportjaink leszármazottjai. Az Amerikából hosszabb időre visszatérő másodgenerációs fiataljaink több tízezres csapata igazolja, hogy nemcsak az érdeklődés, de a nemzethez való kötődés is él bennük. Ezt kell nekünk tudatos és fáradhatatlan munkával szélesebb körben kiterjeszteni és visszahódítani a századforduló kivándoroltjainak unokáit és dédunokáit is. Teendőink: Elsősorban a még meglévő egyházainkat, intézményeinket, egyesületeinket, hétvégi iskoláinkat kell anyagilag és erkölcsileg támogatnunk. Tény az, hogy könnyebb magyar körökben erdélyi vagy vajdasági testvéreink megsegítésére pénzt gyűjteni, mint saját szervezeteink erősítésére. Pedig ezek fenntartása költséges és áldozatos munkát kíván. Az amerikai magyarok „szétszórtsága” fizikai értelemben is egyre nagyobb lesz. Nem ritka, hanem tipikusnak mondható, hogy az összejövetelekre, istentiszteletre való út egy, gyakran két órai autózást igényel - mindkét irányban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy míg 1980-as felmérésünk 40 hétvégi iskolát tartott számon, ma ezek száma 30 alá esett.6 Feltétlenül szükséges az is, hogy az anyaország kormányának és intézményeinek támogatását megszerezzük. Míg a két háború között az otthoni egyházak gondoskodtak az itteni közösségek lelki életének gondozásáról, papok kiküldésével, irodalmi anyaggal és szoros kapcsolattartással, ma ezt alig mondhatjuk el, mégha figyelembe is vesszük az egyházak leromlott anyagi helyzetét. A kormány érdeklődése és támogatása is minimálisra zsugorodott, minden szólam és időnkénti szép nyilatkozat ellenére. Az előző kormány megpróbált kulturális programok és személyes kapcsolatok alapján közelíteni legalább Washington, New York és Los Angeles magyarságához. Nem érezzük, hogy ez a kapcsolattartás erősödne. Igen hatásos lenne, ha volna Amerikában legalább egy magyar intézet, amelyik még olyan, magyarok által nem lakott helyeken is működik, mint Delhi vagy Kairo. Leghatásosabban a Magyar Menekült Cserkészetnek sikerült a második és harmadik generáció gyermekeit magyar nevelésben részesíteni. Ez azonban a több tízezres szám ellenére sem elég. Éppen a már említett szétszóródottság teszi nehézzé ennek a munkának a fokozását. Minden erővel segíteni kell a cserkészet és az ifjúsági egyesületek erősödését és továbbfejlődését ösztöndíjakkal, kulturális kapcsolatok teremtésével. Kulturális hagyományaink ápolása A sokszor inkább csak szórakozásra beállított magyar házak mellett alig van olyan intézményünk, amely az amerikai magyarság történelmével, eredményeinek nyilvántartásával törődnék. Míg Magyarországon két intézmény, a Lakitelki Emigrációs Gyűjtemény és a Szegedi Egyetem rendszeresen gyűjti a nyugati magyarság emlékeit, Amerikában a refor134
