Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Az emigráció az az eset, amikor az ember másodszor is eszik a tudás fájának gyümölcséből és... még olyanabb lesz, mint közülük egy. Jó-nak és go-nosz-nak tu-dó-ja. Leírást nyújt az emberi szellem metafizikájáról. New York, Brüsszel, Zürich. A kommunisták tagadták, hogy az emberi szellemnek lenne metafizikája, materialisták voltak, nyet transzcendencia, nyet problem, a köznapok anyagi tere a miénk, itt tisztán látunk, és... itt mi vagyuk az urak, világos? Egyfajta istenülés ez, tulajdonképpen olyan, amiért a Teremtő a maga hasonlatosságára alkotta az embert, amilyenre az teremtése óta vágyik, amely a született alkotó ember számára sorsszerű, amelyet különböző, elsősorban politikai ideológiák a saját elvükként igyekeztek megvalósítani - lásd a kommunizmus „új emberét” olyan, amilyet kis emberi világunkban a mindennapok emberi léptékei szerint még megélhetünk. Proust, Canaletto, Babits. Ez a fajta átkerülés oda - jobb híján csak alkotásban való istenülésnek nevezhetjük - másfelől a személyes sors drámája, a tisztánlátás áldozathozatalt követel, elsősorban... mert a magány... „És lennék valakié.” Nem tudjuk, hogy a Teremtő a teremtés előtt miként viselte magányát - sőt azt sem, hogy egyáltalán feltehető-e a kérdés -, csak kis léptékű megfelelőjéről vannak információink. Verseknek, novelláknak nevezzük ezeket. Hozzánk képest úgy transzcendensek, mint a vak Borges álma vagy Dosztojevszkij börtöne: itt van köznapjaink felszínein, sőt benne élünk és bennünk él - mégis messze kívül esik megismerésünk határain. Los Angeles, Tijuana, Hamburg. Hozzáfűző viszonyunkat elsősorban nem a mű tartalma határozza meg, hanem transzcendens mivolta: általa először is „a” transzcendenciához viszonyulunk, a mindennapok elektronizált kétszer kettőjéből ettől függően ébred bennünk hiányérzet vele szemben, nyáladzunk utána vagy legyintünk az egészre az „öntudatos” materialisták önhittségével. Végül nem történik egyéb, mint az, hogy ő ott egyre bizonygatja, műveivel igazolja, hogy változatlanul egy világgal, sőt az egyre tágabb értelemben vett világgal azonosul, változatlanul érvényes a W. Stevens-i „vagyok, ami körülvesz” gondolata. És végeredményben épp ezáltal hatalmasodik túl rajta magánya, a múltúm in parvo rémtörténete ez. Duhamel, Thomas Mann, Van Gogh. Mikor átfogta a nagy egészet - „világ”, relatív gondolati tér, mely így megadatott neki -, akkor meghal. Lisszabon, India, Capodimonte. Azazhogy... itt, a mi... világunkban, a mi szavainkkal élve, melyeket tán nem is annyira róla mondunk, mint inkább magunknak, saját létszféránk egyre biztosabb meghatározásáért. Ezt a metafizikát most csak ő láthatja - Sándornak neveztük, Márainak onnan, kívülről és nemcsak „neki van joga beszélni róla”, de ez az egyetlen kapaszkodója ahhoz, hogy változatlanul egy legyen azzal, ami... Csak ott válhat eggyé mindezzel, soha jobb kapaszkodót, mi kár, hogy álomvilág, költőknek való, sálóm, sálóm. És gyermekeknek. Bosch, Kosztolányi, Kleist, Róma, Tibet, San Diego, énje kozmikus dimenziójúvá nő, így marad mindvégig idegen, kívülálló, és végül az egészből nem tisztul le más, mint az „én” és a „vagyok”. - Az istenemberben meghal az ember, mondta Nietzsche. Az alkotó itt meghal ahhoz, hogy ott megmaradhasson. Márai naplója - többek között - ennek a haldoklásnak a leírása. Az alkotó megszűnik tévedő, tisztán és távolra és mélyre nem igazán látó, köznapi embernek lenni, hisz olyan lett, mint... Az ő egyes szám első személye nem a mi egyes elsőnk, ő az, ami körülveszi, mi egy befelé végtelen teret határolunk körül és védünk a külvilággal szemben, mind a három tövisünkkel - és igyekszünk minél több emberé fölé emelni azt. Itt vagyunk bent, igyekszünk egyre beljebb. Az ő igazsága - nem a mi igazságunk, határokon belül például magyarnak lenni az utolsó almafáig egyszerű... izé... állapot. A következő kérdés az lenne, hogy mégis miért igyekszünk mi is - a v-i-l-á-g - ugyanarra. Mármint szabadidőnkben, olykor néha tudatosan tesszük, de miért van az, hogy egyébként is, menthetetlenül is - ugyanarra sodródunk? És miért van az, hogy ezt is tőle kell megkérdeznünk? Egyszerűen azért, mert rólunk beszél? Mert ő onnan jobban lát?

88