Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
MISKA JÁNOS így éltünk ISTEN VELED, MONTREÁL (Memoár) Hamiltonba érkezésünk után három hónapos nyelvtanfolyam indult számunkra a McMaster Egyetemen. Montreálban be kellett látnunk, hogy abban a világvárosban nem sok jó vár reánk. Nemhogy ösztöndíjszerzésre, de az egyetemre való bejutásra is kevés reményünk lehetett. A várost elözönlötték a korai szabharcosok, akik - tisztelet a kivételnek - az első puskalövés hallatára nyúlcipőt húztak, s itt most kisajátítottak minden lehetőséget. Mire mi a szó szoros értelmében beverekedtiik magunkat a Petőfi Házba a városi börtönből, ahol ideiglenesen elszállásoltak bennünket, kevés reményünk maradt. A három emeletes, száz férőhelyes, a menekült egyetemi hallgatók részére kijelölt épületet alig negyven diák foglalta le, s igyekeztek kézzel-lábbal kívül tartani a később érkezőket. Amikor a hamiltoni McMaster Egyetem toborozása megindult húsz magyar növendék befogadására, elsőnek jelentkeztem. Miss Smith, a Vöröskereszt helyi hivatalnoka lelkesen beszélt Hamiltonról.- Maga megláttya, Jánis, nem fogja megbánni - mondta tört magyarsággal. S szinte nosztalgiával ecsetelte a szépséges Hamiltont, a dél-ontáriói gyümölcsfarmokat, a közeli Niagara vízesést, a környék nagyszámú magyarságát. Egekig magasztalta a nemzetközileg elismert McMaster Egyetemet is.- Tárt karokkal várják ott magokat. Valóban, a jóval kisebb létszámú - s ezért otthonosabb - McMaster húsz menekült diák befogadását vállalta magára. A garanciába beletartozott a családi otthonokban való elhelyezésünk, három hónapos nyelvtanfolyam, s heti hét dollár zsebpénz, amíg munkát találunk. Társaim vonakodtak, napokig nem volt rajtam kívül más jelentkező. Már-már úgy nézett ki a dolog, én leszek az egyedüli Mcmasteres Montreálból. Meg is lehetett érteni társaim húzódozását. Nem szívesen hagyja ott az ember a biztosat, vagy legalábbis a biztosnak vélt helyzetét, a bizonytalanért. Az Európához közelebbit a távolabbiért. Akkor még úgy ragaszkodtunk az öreg kontinenshez, mint gyermek az anyja öléhez. Miss Smith fáradhatatlan energiával agitált, igyekezett meggyőzni az ingadozókat. Megkért engem is, hogy beszéljem rá a szobatársaimat és ismerőseimet a döntésre. Hálából adott nekem néhány nyakkendőt s egy fehér inget. Ez utóbbi nagyonis jól jött. A bécsi lágerben a szék karjára kiterített ingem nekidőlt a kályhának, s a háta kiégett. Még mindig a hazai félcipőben, kopott öltönyben és tavaszi lódenkabátban róttam a montreáli hideg utcákat. Őszintén szólva, lett volna lehetőség ruhára, lábbelire bőven, csupán be kellett volna mennem a karitászra, az egyházakhoz, vagy bármely jótékonycélú irodába. De valahogy vonakodtam a használt holmiktól. Montreálból, ebből a mai szempontból gyönyörű világvárosból mindenáron menekülni akartam. Részben a hideg éghajlata, de más kellemetlen benyomások miatt is. Jöttek magyar származású tanárok Kanada különböző egyetemeiről, verbuválni, válogatni. Volt is 6
