Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Annyira közel szorul az oszlophoz, mintha rá volna tapadva. Vagy mondjuk úgy, ragadva - önmaga plakátjaként; egy nagyon izgalmas kollázs: a glóriával, a derékszíját lehúzó pisztolytáskával, a logo gumibottal.

„Ismerje be, hogy lopta.”

De a gyerek lopott engem. Úgy döntöttem, hogy hallgatok.

A honfoglalás

A klotyók vegyszer, parfüm és pisa szagú előterében hempergő királyi hercegnők a bizonyság, hogy mindenhonnan ki lehet tömi. Elszántság, következetesség, vasakarat! Bundám fényes, kihúzom magam, a mellem kidüllesztem, hasam nincs, peckesen járok. Senki nem mondaná meg rólam, hogy egy perce még a csatorna szennyvízében úsztam, iiriilékkupacokat kerülgettem, hogy az első lépéseket teszem a napvilágon.

Ők az én országom. A papok, akik a gyóntatószékben csábítják el a hajadonokat, a feleségeket, és sose bánják meg vétkeiket; a bankárok, akik rájöttek a megoldásra, hogyan lehet átváltoztatni az aranyat szarrá; az anyák, akik hüvelykjükkel rogyasztják be magzatszurkos porontyaik zsenge halántékát; a költők, az írók, a filozófusok, akik titkosrendőri feladataik teljesítésekor tiszta tekintettel, ártatlan szemmel, illatos füstöt fújva idézik: „Az én vezérem bensőmből vezérel!”

Nyomomban a nép. Jönnek a gyárakból, a műhelyekből, az irodákból, a templomokból, az otthonukból. Elfelejtik a munkát, a szerelmet, a gyerekeiket, és furulyám szavától elbűvölve özönlenek utánam.

BÖlCSŐdal („Fut a Terek, köveken le,

Tajtékzik az ár.

Gonosz csecsen tőrét fenve Lopakodik már.

Ám apád ott áll vitézen,

Vívni kész vele.

Elpihenve szunnyadj szépen.

Tente, tentete!”)

Lermontov: Kozák bölcsődal

Ki vagyok én, ha nem maga a teremtés? Hiszen a jövőjük vagyok: állításom tagadó értelmében. Én teljesen független maradok tőlük, de nekik, annak következtében, hogy én vagyok, nem lesz jövőjük. Én folytatódom.

Az a pillanatuk vagyok, amire nem vártak, mégis inkább lesz az övék, mint bármi, amit valaha is kívántak, és megkaptak, vagy sose értek el, és teljesületlen vágyként maradt örökre velük, kifényesedve, foszladozva.

Mert én tudom, hogy a semmi is kopik. A kopás nyomokat hagy, és emlékeztet. Elveszem tőlük kopott semmijüket is.

Én vagyok a pillanat, amelyben a jövőjük megsemmisül, magával ránt a nincsbe múltat és jelent: majd nem is voltak. Meg kell hát ölnöm a halottaikat is.

A várost ágyúzom? Dörgés, harci zaj, füst, vér, a halálordítások vokális sokfélesége? Én az időt lövöm.

Szét az idejüket.

44