Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

Törőcsik nélkül már!), s azt a tényt, hogy egy-két „bezárástól,” (Pécs) és nagy botránytól (Szolnok) eltekintve nem állnak romokban Thália templomai, sőt: volt néhány nagyon színvonalas bemutató. Sokan fájlalták továbbá a Nemzeti Színház „művészi csődjét”, ellenezték a pályázati és fesztivál rendszert, továbbá a kritikusi díjazást, mint drámai „fémjelzést”. Morogtak, zsörtölődtek, mint mindig, azért, hogy a kommersz kiszorítja a gondolatgazdagságot; elmarasztalták a „megzavart” rendezőket, akik nem képesek lépést tartani a „fordulatok sebességével: ami tegnap izgalmas, ma már érdektelen, s ki tudja, mit hoz a holnap?” (Valószínű még kevesebb apanázst és még lihegőbb kompetíciót!) Egyetértettek abban (én is), hogy bár nem voltak fantasztikusan kiemelkedő (nie da gewesen) előadások/új magyar művek, azért ez mégsem volt egy ramaty évad. Szerintem ilyen szürke, szegény, zavaros korban/helyen ez már maga figyelemreméltó teljesítmény.

Most térjünk rá az idei évadra; említsünk meg néhány izgalmas bemutatót, teljesen rapszodikusan. A felsorolásnál sem az időrend, sem a kvalitás nem irányelv, viszont erősen szubjektív valamennyi állítás. - Ajánlom bevezetőben az intellektuálisabb, nagyigényű Thespis-rajongóknak, hogy utazzanak le Pécsre, nézzék meg Szikora János utolsó munkáját a Kamaraszínházban: az orosz Valerij Brjuszov azonos című Tüzes angyal regénye alapján készült a szövegkönyv. Itt aztán be van dobva minden: égő fáklyák, vízömlés, boszorkányégetés, akrobatamutatványok, misztifikáció, tűznyelés, démonok, angyalok, valódi és áltudományos bölcselkedés, megszállottan impresszív játék - igazi élmény, bár sokaknak iconoklasztikus!

A kitűnő Katona József Színházban szintén bálványokat döntögetnek; a fiatalabb generáció igen mai stílusban (nem Arany János veretes szövegével!), új fordításban (Nádasdy Ádám) élvezheti a Szentivánéji álmot, ha akarja. Viszont aki Huszti Péter aficionado (mint jómagam), ne mulassza el megnézni a Madáchban a minden valószínűség szerint soha nem látott, híres/hírhedt Molnár-darabot, A vörös malom című extravaganzát musical formában; az Ördögöt Psota Irén és Vikidál Gyula felváltva alakítják. Ugyanott (hamar a színeknél tartunk) önfeledten gyönyörködhet a közönség Piros Ildikó pompás De Renálnéalakításában Stendhal: Vörös és fekete c. regényének színpadi verziójában, amit Pozsgai Zsolt követett el. - Az ultra-avantgárd, posztmodem, vagy amit akartok dráma-akrobata Halász Péter ezúttal újságcikkeket (aznapi!) improvizáltál a tíztagú találékony, ügyes csapatával, videokamerák segítségével, esténként a Kamrában. Jelszavuk: „ami körülöttünk történik, az színház”. Rizikós vállalkozás, tessék megpróbálni, de előtte ajánlatos átnyálazni a reggeli sajtót. — Az Anyaszínházban (Katona) viszont egy szenzációs Fösvény debütált nemrég a nagy Zsámbéki főigazgató úr rendezésében, Harpagon szerepében Haumann Péterrel! - Közben a csodásra pofozott Vígszínházban újszerű Cyranót élvezhet az igényes közönség. - A Várszínházban Bródy Sándor Tanítónője állítólag az évad eddigi legtökéletesebb színháza a szakemberek/nézők szerint. - A Budapesti Kamarában decemberben felújították Márton László abszurd komédiáját: Lepkék a kalapon címmel Csizmadia Tibor rendezésében. A sokműfajú, zseni szerző maga is szerepel a darabban. Melegen ajánlom ezt is. Karácsony előtt debütált még Kleist (megint!) hóit romantikus Homburg hercege, Tandori új fordításában, óriási szereplőgárdával (íme a spórolás!) a nevezetes Új Színházban.

Ha áttekintjük a színilázi palettát, szinte elszédülünk (még nyugati méretekhez viszonyítva is!) a változatosságtól. Rengeteg a klasszikus és a nem éppen az. Az állandóan melegen tartott Shakespeare (minimum 6-8 fut mindig, most TÍZ!), Moliére (6), Shaw (3) és Victor Hugo (3 - ki tudja mért?) mellett most, mint láttuk, Kleist jött rettentő divatba: négy drámáját játsszák szimultán; még Németországban nincs ilyen jó dolga a tragikus, de azért jó poros klasszikusoknak. - Dömpingben találjuk a magyar felújításokat is. Kezdjük a lis143