Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
szonyunk a szülőföldhöz, mit ad nekünk s mivel tartozunk mi a hazának?” Pedig hát magyarságtudata annak is lehet - talán fokozottan lehet? akihez a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság pályázati felhívása el sem juthat (legfeljebb kerülő utakon), s akitől egyre inkább másfajta vallomást várnak - mindenesetre nem magyarságtudatának nyilvános megváltását. Sőt már azt sem, hogy a „közös hazáról” valljon, a népek együttélése, barátsága, testvérisége értelmében - ahogyan ezt szép és tulajdonképpen még mindig vonzó történelmi utópiával a História a maga hasábjain Erdélyről meghirdette, több évszázados és e századi nemes kísérleteket, elméleteket és gyakorlati próbákat idézve a kortársi emlékezetbe. A Berzsenyi Társaság kérdéseit ilyenformán át lehet (át kell?) fogalmazni, ki kell egészíteni, például ilyenekkel: Lehetséges-e hazátlanul élni? Lehet-e egy embernek több hazája? Meddig haza a haza? E pótkérdések így nagyon szónokiasan és durván hatnak, pedig csupán a hétköznapi tapasztalatot hivatottak tudatosítani. Ha fölvázoljuk mögéjük az élettényeket idősebb és ifjabb nemzedékek múltjából és jelenéből, vagyis ha történelmi dimenziójában közelítjük az eredeti „mi a haza?” tételt - aligha találjuk sokkolóbbaknak őket, mint amennyire sokkoló maga a valóság. Nem a pótkérdések durvák tehát, s bizonyára nem a kérdezőt és a válaszolni próbálót, hanem az ilyenszerű kérdéseket kikényszerítőket kellene pótvizsgára utasítani! Itt varrnak például - ha még itt vannak, vagyis ha nem vitte el őket az infarktus, az agyvérzés, illetve a „modem kor” legelterjedtebb járványa, többnyire hosszú lefolyású betegsége, a kivándorlás -, vegyük hát úgy, hogy itt vannak a mai hatvanasok és ötvenesek. Jóval túl azon a koron, amelyben iskolai feladatként, szabadfogalmazásként meg szokás kérdezni: mi a haza? De innen még a felejtés korán, egy kis megerőltetéssel fel tudják idézni gimnazista, elemista vagy óvodás éveiket, a földrajz-, történelem- és magyar irodalomórákat, a fogalomalakító foglalkozásokat. Azok közülük, akik az Ady által emlegetett „kultúrás helyek” némelyikében, Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyt eszmélkedtek, a történelem szeszélyei folytán - anélkül, hogy helyet változtattak volna - szükségképpen többféle kérdéssel és válasszal néztek szembe. A brassóiaknak viszonylag egyszerűbb helyzetük volt: arrafelé a mai öregek, a nyolcvan körüliek ismerhetik csak a változó vagy költöző haza jelenségét. A tízes évek gyermekei Erdély-, Felvidék- és Bánság-szerte, a náluk évtizedekkel fiatalabbak már jóval szűkebb területen kérdezhették, többször és többféleképpen: mi a haza ma? Nyilván nemcsak a magyarok, hanem az itt (Erdélyben, a Felvidéken, Bánságban, Bácskában) nagy számban élő románok, németek, szlovákok, szerbek is, s a nem asszimilált (vagy a magyarsághoz, románsághoz, németséghez stb. asszimilálódottnak vélt) zsidó lakosság ugyancsak. De ne menjünk ilyen messze (bár sokkal messzebb is mehetnénk, vissza a múlt századokba, főképpen azonban a megelőzőbe, a XIX-be, amikor a magyarság asszimilációs ereje rendkívüli volt, s amikorra visszanézve sok mai, harcosan öntudatos magyar család német, szerb, román vagy szlovák ősöket találhatna, vér- és kultúra-közeiben). Maradjunk hát a negyvenes évek óvodás-iskolás gyermektársadalmánál, az őket elérő első kérdezésnél: mi a haza? Leszámítva az akkoriban divatos politikai jelszavakat, rigmusokat, egy észak-erdélyi (felvidéki, bánsági) magyar fiú és lány tudatában szülőföld és haza nagyjából egyet jelenthetett. De mit érzett az ugyanitt élő román (szerb és szlovák)? Bizonyára azt, amit egy délerdélyi magyar... Ám folytassuk: ha történetesen felteszik a kérdést 1944 júniusában a marosvásárhelyi vagy a kolozsvári gettóban a sárga csillagot viselő gyerekeknek, hogy mi a haza? - vajon ők mit válaszolnak? És mit az a magyar gyermek, akinek a játszótársát hurcolják el, hogy néhány hónap múltán csak füst meg az emlék maradjon utána? E sokféle, egymásnak ellentmondó emlék is tette lehetővé - szükségszerűvé? - 1944 137
