Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

amelynek a versegész azonban ellentmondani látszik. Hiszen a vágy nem jut(hat)ott célba, de monológképpen elhangozhatott, formát kaphatott, még ha a szabályosat csak imitáló, a stílusegységet csak látszatában fenntartani képes, szinte csak a dikcióban megvalósuló harmóniát, amely pedig az antik művészet meghatározó alkotásainak jellemzője (legalábbis a „gusto neoclassico”, a neoklasszicista ízlés szerint). Ez a létre nem jöhető harmónia azonban a külső formát tekintve a harmónia látszatát kelti, a sorok, a strófák, a szerkezet szabályossága, néhány rím feltűnő zeneisége mindenképpen a „csendes nagyság” és a „nemes egyszerűség” képzetét teljesíthetik ki, hogy aztán ez a képzet a följebb említett tényezők „betörésé”-vel (ha nem is ellenkező értelművé, de legalábbis) kétségessé váljék.

Hogy itt antikvitás-recepcióról, valamiféle antikvitás-„látomás”-ról is van szó, azt a cím, a rekvizitumok, a tárgytörténeti háttér sugalmazni igyekeznek. Ennek az antikvitásfelfogásnak XX. századisága (hiszen szinte végig erről beszéltem, anélkül, hogy megneveztem volna) azonban a ma költőinek túl-stilizáló, retorizáló és ugyanakkor anti-retorizáló eljárásaira emlékeztet, a „hős nélküli regény”-ek korszakába lépett (világ)irodalmi tudat hányattatásai során keresi a biztos eligazítót, keresi a megszólalás módozatait, felemleget múltat és régmúltat, műfaji és általános kulturális emlékezetet; szeretné megtudni és még inkább szeretné tudatni a tartósat, az időtállót, a szüntelen-jelenlévőt. Miközben a fenséges érzésében alantas mozzanatokra bukkan, az alantasban, az ösztönöktől megzavartban viszont a fenségesen előadhatóra. Az értékeket átértékeli, miközben értékeket veszít és veszejt, hogy az értékhullás művelete egyben lehetőséget teremtsen új értékek építésére, vagy az átépített, újraminősített értékek megtisztítására. S ha az antikvitás, a mitológia istenei, hősei, félistenei a XX. századi szövegekben többnyire önmaguk karikatúrájaként köszönnek vissza, akkor nemigen csodálkozhatunk azon, hogy Határ Győzőnek ebben a versében a fenséges és a lentebb járó között nincsen pontosan kimért határvonal, hogy tónus és jelentés olykor ütközik. S ezáltal a hagyományos-iskolás antikvitás-felfogástól eltérő nézet reprezentálódik. A vers - miközben egy operaszínpadokon sikeres történet egy mozaikjából épül tovább - a maga antikvitásszemlélete és -értelmezése révén dekanonizációs műveletet hajt végre, a neoklasszicizmus fentebb stíljét fordítja önmaga ellen, a szoborszerűséget fosztja meg pátoszától, hogy a testiség ellensúlya lehessen a kiüresedő antikvitás-felfogásnak. Mert kiüresedik ez a felfogás annak a „túlontúl emberi”-nek jelentkezése révén, amely az „apollóni”-tól-eszményitől a földközeli felé taszítja azt, amit antik szépségideáiként hirdet(ett) egy megmerevedett hagyomány.

Rómáról, a római szokásokról, a vallási képzetekről a tankönyvek által hitelesített, a tudományos kutatás által szavatolt kép él a köztudatban. Ezt színezi, regényesíti az operai meg az irodalmi emlékezet, amelybe beleépül az ebben a dolgozatban oly sokat és sokféleképpen emlegetett Határ Győző-vers. Voltaképpen ezt a sokféleképpen emlegethetőséget szintén „differentia specificá”-nak nevezhetném, ha fiziológiai osztályozásra törekednék; ha egy korszak- és kultúramegidézés természetrajzát szeretnők földeríteni, akkor éppen ezt a tarkaságot, nem túlzás azt állítani: gazdagságot kellene kiemelnünk. Mindenekelőtt a derűs nyelvi pompát, fantázia-dús, játékos nyelvteremtést, amely az ismert (tankönyvi) tényezőket átépítve, más összefüggések közé helyezve, a komoly régit értelmező játszi újat hozta létre.

Voltaképpen ebben az irányban lehetne elindulni, hogy Határ Győző eredendő eredetietlenségének nyomába eredjünk. S ebben az irányban találkozhatunk a mottóban idézett Márai-vélemény Márai-művekben megvalósuló (különféle) formáival. A korszakokon és térségeken, az időn és a téren át „áramló”, tehát állandó mozgásban, alakváltozásban létező irodalom, egy-egy irodalmi „komponens” új alakba öltözött régi, régire reagáló új, régit és újat ötvöző régi-új, új-régi - ahogy tetszik. Vagy Márai szavával szólva: „az embe26