Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

helyzet, mint egy tétel, inkább a nyelvi játék, mint az irodalmi/nyelvi lehetőség, mint a gondolkodástörténet emlékezetéből (bár abból is!) ugrik elő. A Vesztaszűz természetszerűleg nem egyszeri rátalálás egy versalakzatra és annak külső fomiai változatára, a leginkább a nyelv- és képteremtés lendületében sodorja magával a Határ Győző lírájára jellemző (nemegyszer meghökkentőként ható) hapax legomenonokat, de ezúttal nem mellőzhetjük azt sem, hogy ne utaljunk röviden arra a tárgytörténeti háttéranyagra, amely (a szerző tudtával vagy anélkül, ez teljesen mindegy) erősíti választott versünk témaválasztásának eredendő eredetietlenségét.

Mindenekelőtt a Vesztaszűz alapszituációja az, amely az operaszínpadokon a XIX. században polgárjogot nyert, sikerdarabokban, bravúrszerepekben és -áriákban hódította meg a közönséget. Bellini Norma című operája mellett Delibes Lakmé című operájára utalok, ám mindezeken túl és mindezek előtt Gasparo Spontini (1774-1851) 1807-ben, Párizsban bemutatott La Vestale című operájára (A vesztaszűz). (Érdekességképpen említem, hogy Pest-Budán a reformkorban is játszották, még 1838-ban, majd a híres-nevezetes-hírhedett Schodelnénak is volt szerepe.) Arról van szó, hogy egy szüzességi fogadalmat tett papnő (vagy istennőként tisztelt lény) nem teljesíti kötelességét, fogadalma és érzelmei szembekerülnek egymással, s míg Bellini és Delibes a címszereplő szempontjából tragikusan csengeti ki a történetet, hiszen a közösség szempontjából erkölcsi vétségnek minősülő érzelemért bűnhődni kell, ráadásul Norma és Lakmé népe ellenségébe szeretett bele, addig Spontini operája derűsen, megbékéléssel zárul, az isteni csoda megmenti a szerelmeseket, az esküszegő Júliát és Liciniust, a hadvezért. Mindenképpen operatéma lett a hagyományok igényelte szerep és az egyéniség igényelte választási szabadság ellentétei között vergődő hősnő története, hiszen nagyjelenetekre, leegyszerűsített, ám érzelmileg motiválható konfliktusokra nyílik alkalom, továbbá: nemzet-nép követelte feladat és egyén követelte kötetlenség egymásnak feszülése kaphat drámai formát, nem is szólva a különféle szituációk teremtette, ritmusában, hangvételében, előadásában eltérő áriákról, együttesekről (bosszút kifejező zene, ima, induló stb.). A XIX. század színpadain egyre hatásosabban artikulálódó „színpadiasság” a siker legfőbb tényezője; és ez a jó értelemben vett látványosságot, abszolút főszerepet, bravúrt lehetővé tévő játék tartja életben ezeket az operákat a librettók közismerten gyarló volta ellenére. Mindez ott kapcsolható Határ Győző verséhez, hogy szerzőnknek a színpadiasság, a vers hangos olvasásakor érvényesülő érzéki hatás (a hanghatás) éppen nincs ellenére, jóllehet a versünkben megjelenített „konfliktus” a verset elmondó és a szituáció között nem elég súlyos ahhoz, hogy drámai helyzetté, elég jelentős azonban ahhoz, hogy játékká fokozódjék. A monológszerű előadás egyként biztosítja a hagyomány át- és megéléséből fakadó benne-állást és a vers szerzőjének kívül-létét, hiszen nem ő, hanem a stílusimitáció segítségével megteremtett figura közvetítői szerepkörben léphet elő. Tudniillik a hagyományt át- és megélő, a hagyományban benne-álló és az ezt a hagyományt mai életérzéssel és -szemlélettel verssé formáló között mondhatja magáénak a megfigyelő, az elbeszélő, a leíró, a megszólaló pozícióját. Ez a pozicionáltság aztán a környezetrajz hitelességét eredményező nyelvi-képzeti-tárgyi elemek szavahihetőségében realizálódik, nevezetesen abban, hogy az előadói modor már csak azért is tetszik ,»hitelesnek”, mivel a szükséges információk az antikvitás tárgyköréből ókori lexikonok címszavaival ellenőrizhetők. A „nyelvi” megbízhatóság szavatolja az előadás elfogadhatóságát. Ezen a ponton szükségesnek tetszhet egy nem túl terjedelmes kitérő.

Határ Győző egy interjúban elárulta, hogy Füst Milán egy ízben elismerőleg nyilatkozott róla. Közismert, hogy Füst Milán (olykor excentrikus) irodalmi „ítéletei”-ben a maga esztétikai elgondolásainak visszhangja hallható ki, a leginkább azokat kedvelte, akikhez - úgy vélte - valamilyen módon köze van. Tehát Határ Győző lírájában (netán korai prózá21