Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
FRIED ISTVÁN Határ Győző antikvitása „Az irodalom lélekvándorlás. Az író, aki azt hiszi, valamilyen soha előbb nem létezett víziónak ad alakot, nem tudja, hogy csak megszólal benne és rajta keresztül az emberi szellem, amely koron és térségen át áramlik és időnként hangolásra ösztönöz egy embert." (Márai Sándor: Napló, 1976-1983.) eredendően eredetietlen vagyok; eleinte ösztönösen, majd utóbb tudatosan, majdhogynem a beletörődés heroizmusával voltam eredendően eredetietlen. Onnantól számítom ezt, amikor ráébredtem, hogy nem kell törekednem az eredetietlenségre - elég, ha a szellem gravitációs erőterében ráfekszem az erővonalak dőlésére s zuhogok-zuhogok arccal előre, amerre eredendő eredetietlenségünk sodor... Vagy nevezzem Hétezeréves Avantgarde-nak? Mivelhogy a fiatalság nehezen tudja befogadni látomásába a világról, hogy - Platónnál - nem gondolkozunk, csupán emlékezünk”. Két egymástól eltérő, bár sorsában közöset is felmutatni képes szerző műhely-„vallomás”-át idéztem, mintegy annak bevezetésül, amelyet egy vers olvasása közben fejtenék ki: egy költő elmúlt világot akképpen idéz meg, akképpen rc-konstruál, hogy olvasmányanyagához illeszti vízióját, a hagyományba építi be meglátásait-elképzeléseit, konvencionálisát, örököltét párosít a mindig jelen lévő válogatás munkája szerint az újszerűnek hittel. Márai terminológiája ezúttal elvontabbnak tetszik: a lélekvándorlás egyben feltételezi a különféle testi-anyagi formákban (különböző idejű) megjelenést (például antik témák újkori műfajokban történő jelentkezését), és egyben tételez valami alig le- és körülírhatóan állandót, amely az öröknek vélt „emberi szellem”-ből, más bölcselőt idézve: „hangoltság”-ból fakad, esetleg szüntelen ismétlődő helyzetből, emberi alapszituációból, hogy aztán idők fordultán más és más (költői) egyéniségek révén szólaljon meg. Az örök és az állandó nem ellentéte a változónak-módosulónak, hanem előfeltétele (ebben a felfogásban), és így az irodalom nem a minduntalan újaknak sorozata, hanem éppen ellenkezőleg: újszerűség és hagyomány által meghatározottság kölcsönösen hatja át egymást, s az „áthatás” mikéntje tetszik újszerűnek. A lélekvándorlás egyben az új alakban előlépő régi öntudatlanságára is utal, hiszen a magát újnak gondoló nem szívesen tanúsítja, hogy egyszer már volt, és most újra van, még akkor sem, ha valóban új-ra van. Márai gondolatmenetétől nemcsak több árnyalatban, hanem a (költészet)felfogásban is eltér a Határ Győzőé, aki 1986. március 10-éről keltezi VademecuméX. Különbözik Határ önelszámolása a Máraiétól a hangvételben, az (ön)ironikus (ön)értékclésbcn (szemben Márai axiomatikus fogalmazásával); de különbözik a fogalmak néven nevezésének és a fogalmak etimologizáló szemléletének felfogását tekintve is (szemben Márai metaforát kibontó módszerével). S ami kiváltképpen Határ Győző jellegzetes magatartás-formájaképpen látható: a paradoxonszerű fogalmazásra törekvés, a kulcsfogalmak ellentmondásosságának természetessége (szemben Márai világosságra és egyértelműségre törekvésével, annál is inkább, mert naplójegyzetei olyan számadások, amelyek világérzékelését rögzítik, tapasztalatait gondolati síkon összegzik, s olykor az aper?u, máskor egy kurta esszé szabályos szerkesztésével formálják irodalommá). A „beletörődés heroizmusa” (még megszorító előzetesével is: „majdhogynem”) a passzivitás és az aktivitás békés egymás mellett élésének lehetőségével játszik el, hogy aztán az „ered” igéből származó variációk szin19
