Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

VITÉZ GYÖRGY

Halálom órája

Nem tudom, aranyóra-e, karóra, (melyre varjú száll), kakukkos svájci, kvarcra jár, vagy tobozos lánc húzza le,

vagy fontos lüktetésű szív,

( ezerútemű szilikon), vagy rezgő mozgás a falon; Foucault ingája, szárnyas ív,

vagy tán nagyapám lánczravert zsebórája, mely ott hevert fölpattintva az asztalon;

szivaros arómájú lom: itatós, viaszk, pápaszem köréből küldött szót nekem,

hogy dolgaimnak vége lesz hamarosan, és új utat nem mutat arany öntudat, mely tudat alatt félretesz.

Viszont továbblép a világ, nem fagy be a Styx, Acheron tovább csobog, - és haverom két vodka után így kiált:

”Ez is, mint Orrfej, visszanéz - sváda meg lant nem menti meg. Vakerolhat a Senkinek,

hogy valakije ottmaradt” - s vetődne kénfelhők alatt, mint a szigony s a kelevéz

mely a húsba lehorgonyoz.

Lásd, az öntudat fegyvere hegyével kárt és kórt okoz: a seb véglénnyel van tele:

S nem akarom - nem akarok, nem akarok indulni még fennkölt szóval: Nem! Ti szarok, itthagynátok? Fene fenét

eszik, s ti túl a könnyeken, könnyeden túl a könyveken beszéltek arról, aki volt?

Én tudtam (azért éltem én a világfalu peremén), hogy ki az élő, ki a holt,

de nem tudom már. Bevonul, aki SAS behívót kapott az alvilágba. Rend van ott, pokoli rend - hogy elszorul

két trilla közt a csont-torok. Kopasz újoncok, laktanya, jól el kék komisz hadnagya síri sorok közt tántorog.

És nincs többé ingyen fuvar: sóher a holt (Kháron fukar), lelkét árulja, mint a húst,

de mellé nem juthattam én. Kilopta egy élő szegény nyelvem alól az obulust.