Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
kólába járatták, s jó partit reméltek volt neki, talán magyar származású ügyvédet, esetleg orvost. Frank egy javítóintézetben tanított szabómesterséget. Keresztapám lélekben még mindig az óhazában élt. Képzeletében megszépült ott minden. Különösen a testvérbátyjáról, Jánosról beszélt nagy szeretettel. Emlékeztem én is a keménykalapos, vasalt pantallós János bácsira. A fővárosban dolgozott, mégpedig a Pénzügyminisztériumban. A bejövetel után, állását elveszítve hazakerült a feleségével s az eladó lányával. Soha nem kérdezett keresztapám a hazáról, inkább ő beszélt róla, ahogy az emlékezetében élt a szülőföld. Szép egyetértésben éltek itt Applewood Acresben (Almáskertben), megnyugvást jelentettek a náluk töltött víkendek. Egyik reggel telefonhívás jött Annikától, keresztanyámat kórházba szállította a mentő. Betelefonáltam a Szent Józsefbe, kivettem a napot, s azonnal buszra ültem. Este bementünk a kórházba, meglátogatni keresztanyámat. Privát szobában feküdt, oxigénbúra alatt. Arca most is szép volt, őszes haja gondosan berakva, mint mindig. Nagy volt az aggodalom, amikor kiderült, hogy a háziorvosuk, hebehurgya diagnózis alapján, káros gyógyszerrel kúrálta éveken át. A látogatás után hazamentünk keresztapámmal. Szomorú volt otthon a lakás, szótlanul ültünk a nappaliban. A ház előtti almafák koronáját fényes jégréteg takarta. Az utcalámpa fényében olyan ragyogó volt a táj, mintha üvegbe borult volna az egész mindenség. Keresztapám hosszú hallgatás után megkérdezte:- Megvan még otthon a csonka harang?- Meg - válaszoltam. A csonka harang a nagy háború idején sérült meg, ágyúöntéshez leszerelték, s megrepedt. De nem került sor átöntésére, s azóta is nagy becsben tartja a falu népe.- Azóta már van másik kettő is - tettem hozzá -, egy kisharang, meg egy nagy. Emlékszik még, keresztapám, a pápista harangra? Az egyre azt hajtotta: Nincsen-só-hoz-Jankó. A mi nagyharangunk meg rápirított, mondván: Van-só-van-só. Ezt csak úgy, felvidításként mondtam el neki. Keresztapám eltűnődve nézett maga elé, s hozzátette:- Csak nem kellett volna eljönnünk hazulról. A kórházban elég jól ment a dolgom. Az angol nyelvvel egy időben hamar kitanultam a mesterséget is. Fél év múltán tanfolyamra küldtek. A sikeres vizsgát követően előléptettek a beosztásban. Áthelyeztek a Surgical (műtét) osztályra, ahol lehetőségem nyílt komolyabb műveletekre, katéterezésre, a betegek műtétre való előkészítésére. Beosztottak Mr. Scott mellé, segédkeztem a nagy balesetet szenvedő betegek kezelésében. Egy férfi hetven százalékos égési sebekkel került be, naponként fürdőkádba kellett helyeznünk, hatalmas ordítozások közepette, s miután a perzselt szalonnabőrhöz hasonló bőre puhára ázott, csipeszekkel szedegettük le róla az élettelen réteget. Fizetésemelést is kaptam. Szépen gyarapodott a bankbetétem, ami részben spórolós természetemnek köszönhető, részben a rokonságnak, de főleg Kozma néniéknek, akik saját fiukként kezeltek. Bár csupán albérletet fizettem nekik, heti öt dollárt, gyakran lehívtak ebédre, vacsorára, magukkal vittek sétakocsizni, fagylaltozni a közeli Stoney Creekbe. Egy év alatt megtakarítottam ötszáz dollárt. Ez szerény körülmények között elég lett volna az egyetemi tandíjra, s fél évi megélhetésre. Példálóztam Kozma néniéknek az egyetem gondolatáról. Kezdetben rámhagyták a dolgot, hadd álmodozzon a gyerek, gondolták. Látva a munkában való előrejutásomat, úgy vélték, ez pont nekem való foglalkozás. Kozma néni dicsért az ismerősöknek, milyen szépen haladok a kórházban, hogy megbecsülnek a kedvesnővérek, s hogy rajongnak értem a betegek. 15
