Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
alkotások hol a félelemre, hol a józan belátásra fellebbezve próbálták visszatartani nézőiket az úgynevezett "könnyelmű kalandoktól". Quétel könyve a két világháború közötü időszakról beszámoló Szifilisz mindenütt című fejezetében közöl néhány mulatságos plakátot. Az egyiken, amelyet az amerikai hadsereg adott ki, csinos barna leányfej látható, míg a felírás közli: "A hölgy tisztának néz ki, ámde...” és kisebb betűvel felvilágosít arról, hogy az - úgymond - "könnyen felcsíphető" lányok és a prosütuáltak terjesztik a szifiliszt és a gonorrhoeát. A másik plakáton aggodalmas matróz mered a távolba. A szifiliszt meg lehet gyógyítani, közli a szöveg, de nincs orvosság a szégyenre. Milyen igaz. A szifilisz valóban szégyenletes, titkolni való betegségnek számított és bizonyára bizonyára számít ma is. A vérbajt körülvevő szégyenbélyeg jelentősen akadályozta a betegség kutatását és gyógyítását, ezért a XIX. és XX. század legnagyobb szifilidológus orvosai igyekeztek hangsúlyozni: a luesz ugyanolyan betegség, mint akármi más, néven kell nevezni, és mindent meg kell tenni megelőzése és gyógyítása érdekében. Sajátos terméke volt ennek az orvosi propagandának a már teljesen ismeretlen Eugéne Brieux francia drámaíró - a maga korában a Francia Akadémia tagja - egyik, Claude Quétel könyvében részletesen elemzett is kivonatokban bemutatott színműve. A darab fiatal, könnyelmű főhőse szifiliszt kap egy prostituálttól, s orvosa jótanácsa ellenére a teljes gyógyulás bizonyossága előtt feleségül vesz egy jómódú fiatal teremtést, egy parlamenü képviselő lányát. Megfertőzi a feleségét, aki súlyosan beteg magzatot hoz a világra; a csecsemő viszont szoptatás közben a mit sem sejtő dajkának adja át a betegséget. A házasság felbomlik, és a zord após bosszút akar állni; szerencsére az orvos meggyőzi, hogy ehelyett inkább tettekre van szükség a szifilisz elleni küzdelemben. A darabot 1901-ben erkölcstelenség címén betiltották, bár aztán újra színre kerülhetett. Nagy sikerrel játszották Európa számos nagyvárosában. Érthetetlen viszont, hogy Quétel - talán túlságosan a francia viszonyokra összpontosító ábrázolásmódja miatt - a másik híres századfordulós "szifilisz-drámát", Henrik Ibsen Kísértetek című alkotását meg sem említi. Az irodalom természetesen kivette a részét a vérbaj hatásának ábrázolásából. A XIX. században ismert volt a lueszt témájául választó, giccses erkölcsmentesítő regény, de születtek horror-jellegű, a szifiliszes testi felbontást naturalista módon ábrázoló művek is. Ezek a munkák is persze kihulltak az idő rostáján, s legfeljebb a Quételéhez hasonló történeti ábrázolások lapjain bukkannak fel újra. Igazán nagy alkotás - mint Maupassant A huszonkilences ágy című novellája - aránylag ritkán született. A nagy francia elbeszélő egyébként magánéletében is a női nem buzgó úsztelőjének számított, és választásaiban nem mindig volt finnyás. így nem csoda, ha ő is áldozatul esett az abban az időben rettegett betegségnek, és szifliszes elmebetegségben ment tönkre. Az ő példája is igazolja, hogy a vérbaj semmiképpen sem csupán a társadalom perifériás, züllött elemeinek, a "lumpeneknek", a prostituáltaknak és az alkoholistáknak a betegsége. A magyar irodalomtörténetből megemlíthetjük Vörösmarty Mihály vagy Ady Endre nevét - akikről Quétel könyve természetesen nem tud -, de a nevezetes szifilitikusok között felsorolhatjuk Heinéi és Nikolaus Lenauí, Donizettii és Smetanál, Edourt Manet-i és Benvenuto Cellinil. 87
