Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
elindulunk Palenque felé, már süt a nap. December közepén járunk és csak a szokás mondatja a - telet. Egészen más táj, mint Yucatában. Brazíliára emlékeztet, kivált amikor Tabascoból átérkezünk Chiapasba. Nemcsak a fák lesznek egyre nagyobbak, a horizonton fölpúposodó dombok is hegyekké nőnek. Elhaladunk a kis indián falu, Santo Domingo de Palenque mellett, melyről a romvárost a 19. század elején elnevezte első pontosabb leírója, Dupaix kapitány. Mert e legrégibb máya városok egyike - egyidős Tikállal és Copánnal - elvesztette eredeti nevét. Még a környéken élő indiánok sem emlékeztek rá. Most már sűrű őserdőben kanyarog az út, toronymagas fák néznek le ránk. Szemerkél az eső, amikor lepakolunk, majd komolyabban rákezd. A magamfajta trópusi ember, aki több mint két évtizedet élt a Ráktérítő és a Baktérítő között, nem sokat törődik az ilyesmivel. A látvány, mely a félkörívű völgyben fogad teljesen feledteti az időjárás szeszélyeit. Át kell adnom a szót a másfélszáz év előtti amerikai utazónak, Stephensnek: "Indiánjaim fölkiáltottak: El Palaciol és a lombok függönyén át megpillantottam a hatalmas épületet, gazdag ornamentikájával, a négyszögletes oszlopokat díszítő stukkókkal, figurákkal. A fák nemcsak körülvették, hanem ágbogaikkal benyúltak az ajtókon. Stílusban és hatásban egyedülálló, rendkívüli és szomorúan gyönyörű volt! Mit tehetnék ehhez hozzá? A fák, lombok börtönéből azóta kiszabadították a tíz méter magas mesterséges dombra épített Palotát. így még fönségesebb a maga valóságában. Palenque teljesen más, mint a yucatáni városok. Közelebb áll Tikálhoz, mondják a régészek, noha ezer kilométer dzsungel választja el tőle. Nemcsak a Palota oszlopai négyszögletesek, hanem a három emeletes torony is, mely - lendüljön meg a fantázia! - szinte egy távol-keleti pagoda képét idézi föl. A Palotában oszlopcsarnokok, kisebb-nagyobb helyiségek, folyosók, a különböző szintű belső udvarokat összekötő lépcsők gondos tervezésre vallanak. A homlokzat domborművein életnagyságú figurák, bizonyára főemberek, papok, gazdag ruházatban, díszes tolikoronákkal. Itt nyoma sincs a Tollas Kígyó kultuszának. Amikor a tolltékok föltűntek, Palenque már halott, elfelejtett város volt. Az eső megállt, ám nedves, síkos kőlépcsőn mégse kapaszkodók föl a "Föliratok Templomának" piramisára, mely a mögötte lévő domboldalnak támaszkodik. A máya kultúra legjelentősebb, mondhatni drámai felfedezése fűződik ehhez az épülethez, mely a tetején álló templom falát borító hatszáz hieroglifáról kapta nevét Ebben a piramisban találta meg és tárta föl Alberto Ruz Huillier mexikói archeológus az első maya sírkamrát. Addig úgy tudtuk, hogy a maya piramisok nem szolgáltak temetkező helyül. Ruz professzor 1949-ben kezdte munkatársaival átkutatni Palenquet. Mint minden nagy felfedezéshez, a sírkamrához is a véletlen vezette 1952-ben. A huszonegy méter magas lépcsős piramis tetejéről huszonnégy méterre kellett - leásni. Ugyanis a keskeny lépcsőfolyosót, mely a sírkamrához vezet, teljesen betömték törmelékkövekkel. A sírkamra a piramis szintje alatt van. Amikor addig jutottak a régészek, több tonnás köveket kellett megmozgatni. A kilenc méter hosszú, négy méter széles, hét méter magas sírkamrában a szarkofág két tonna súlyú kőlapját kellett 81
