Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
A költői kép és a fény-kép összeegyeztethetősége számomra nem csak attól vált evidenssé, mert a 70-es évek elejétől a 80-as évek közepéig az írók és költők "alkották meg" baráti környezetemet (Kárpátia, Hungária), de azért is, mert a két művészeti ág egyidejű megjelenítésétől új, más minőséget vártam. Ennek az időszaknak meghatározója volt számomra Balaskó Jenő (mai napig tartó) barátsága, és a Zalán Tiborral kialakított, számos munkával dokumentálható társszerzői kapcsolat. A nyolcvanas évek közepétől nyilvánvalóvá vált, hogy a fotóművészeti territóriumban is egyfajta folytonosság kezd kialakulni. Arra gondolok, hogy az a fajta fotográfusi gondolkodás, amely számomra is fontos volt, és fontos ma is, több alkotótársamnál azonos irányt mutatott. Különösen így, húsz év távlatából látható és dokumentálható egy olyan folyamat, amely reményeim szerint az egyik legérdekesebb időszaka lehet a magyar fotográfiának. Az a fajta elzártság, amely körülvett, annyiban feltétlenül hasznos volt, hogy sok alkotót inspirált arra, hogy önmagát adja az adott lehetőségeken belül. Arra gondolok, hogy a kísérleti fotográfia volt az a környezet, amely lehetőséget kínált a másság felmutatására. Ezt többen, sokféleképpen fogalmazták meg, azt hiszem, hogy ezek az egyértelműen, vagy kifejezetten erősen művészi kódokat hordozó munkák sokkal jobban jelzik ezt az időszakot, mint bármilyen dokumentarista fotók... A Balázs Béla díjat 1989-ben kaptam meg, bőven abban az időszakban, amikor az már átvehető volt. Vagy ezt hagyjuk ki? Az eddigi és az elkövetkező munkáim reményeim szerint azt a fajta folytonosságot mutatják fel, melyet önmagámra szűkítettem. 60
