Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
KANTOR LAJOS Szabálytalan félsziget Meggyűlt a bajom a folyókkal. Áradnak össze-vissza, fenyegetnek embert, állatot. Várost és falut. Országot, civilizációt. Vagy csak úgy, se szó se beszéd, elapadnak. Persze, nem most kezdték ezt a kiszámíthatatlan játékot, de mintha éppen az én történelmi időmben akarnának túltenni régebbi önmagukon. Hogy ki kezdte (Ki kezdte - újra?) A Rajna? A Duna? A Volga? Vagy talán a kisebbeket, mellékfolyóikat kellene felelősségre vonni? Mondjuk: a Dnyesztertől a Tiszáig, egy megálmodott, költői képzeletben élő birodalom határait aposztrofálva? Esetleg induljunk északról délre, nevezzük meg a Vágót meg a Drinát? Hídjaikkal és hídmaradványokkal? A Drávát, a Szávát? Mielőtt az egész Közép-Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa (egyszerően csak: Európa) hegy és vízrajzát megpróbálnám fölmondani, visszatérek a Szamos (a Kis- Szamos) partján zötykölődő villamoshoz. Hiszen úgy látszik, a Kárpát-medence is túl tág (túl szűk) nekünk, annyi felől érkezett és annyi fele tartó embereknek, semhogy békésen megférjünk benne. Célravezetőbb lehet egy kisebb, egy egészen kicsi földte rületet kiválasztanunk, s onnan indítani újra gondolatainkat. Reményeinket. (Hátha nem csupán az illúziókat). A Szamos pillangóvirágos forradalmát akarom elmesélni, már amennyit én az elmúlt években megfigyeltem ebből, s amit régebbtől szerettem volna elmondani. De mindig látványosabb forradalmak jöttek, rájuk figyelt a világ. S nem arra a kis öregemberre (azt sem tudom milyen nációhoz tartozik), aki három-négy évvel ezelőtt - a nyomor mélypontján? - birtokba vett egy néhány négyzetméternyi hordalékföldet a Szamos árkának szélén, bent a város közepén. Alig pár centiben, de ez a csendes forradalmár (ellenforradalmár) valahonnan hitet merített vállalkozásához. Szennyezettvárosi tudattal már-már azt imám, kétségbeesettségből táplálkozott a vakmerősége (credo quia absurdum,) s a többségünkre jellemző kishitűség igazolódni is látszott, amikor megnőtt a víz, és az emberünk által teremtett "mezőgazdasági kultúrát" magának követelte, iszapot hagyva a zsenge kukorica, fejesedő káposzta, krumplitövek helyén. De itt, a villamossín jobb oldalán (mármint a városból kifele nézve), az omladozó betonfallal szabályozott Szamos medrében, a mederszéli hordalékon mégis az ember bizonyult erősebbnek. Legalábbis kitartóbbnak. A Kolozsvári Névtelen ismét vetett, ültetett, öntözött, kapált - és nyár végén, ősszel betakarított. Hogy közben mit látott a "forradalomból", nem tudom. Aligha sokat, onnan lentről - bár nem több, mint kétszáz méterre ettől a helytől embereket lőttek le. Igaz, decemberben volt az, s ilyenkor még az oly szorgos, megszállott földfoglaló is másutt talál munkát magának. Jött az új tavasz, új fenyegetés, új veszély. Futkostunk, tárgyaltunk jobbra-balra, magasépítményes civilizációk vélt biztonságában, különböző folyók partján. A gyűjtő 43
