Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

ző melyet nem érdekel a megismerés nehézsége és az igazság megfoghatatlansága. Ezzel a mindent egyneműsítő kortendenciával néz szembe Kundera prózája, melyben feltárulnak az emberi cselekedet ok nélküli, rejtélyes vonásai: a logikátlan, de mégis jól érthető tettek.

Egyértelmű tehát, hogy a korai novellák írója a hatvanas években logikusan jutott el a groteszk fogalmához, hiszen "a groteszk - mint Pinszkij írja — ugyanaz a művészetben, mint a paradoxon a logikában". Nemcsak a korai novellákra, hanem Kundera egész életművére jellemző a groteszk szellemében vett komponáltság (bár az emigrációban megjelent könyveiben lassan eltávolodik ettől a zárt formától). Prózájának az a tétel a kulcsa, hogy minden jelenség visszavezethető egy tragikus következményű komikus hibára. Hősei arra törekednek, hogy kezükbe vegyék sorsukat, ám egy váratlan fordulat összes tervüket kisiklatja. Szinte minden törekvésük átcsap önmaga ellentétébe. Az egyetlen biztos pont — paradox módon - a bizonytalanságból fakadó bölcsesség: az a tudás, amely a végső tudatlansághoz, az ember által fel nem fedhető rejtélyhez vezet. A melankólia — mint világkép - itt rátelepszik a groteszk fogalmára, módosítva annak eredeti jelentését. A groteszk nem egyszerűen úgy jelenik meg, mint két ellentétes, egymásnak feszülő alkotó elem - a tragikum és a komikum - szerkezeti egysége. A groteszk melankolikus értelmezése inkább a két pólus rokonságát hangsúlyozza, mert a sírás és a nevelés egyaránt a mindenre kiterjedő szomorúságból fakad. Ide kapcsolódik a szerző többször kifejteit tézise, hogy mai világunkban nincs különbség a "fennkölt" és az "alantas" között. Ez a megállapítás fontos eleme a regények világképének, de mivel fiktív környezetben hangzik el, érvényességi köre egyúttal homályban is marad.

Ebből következően Kunderánál a groteszk nem úgy jelenik meg, hogy állandóan érzékelnénk a komikus és a tragikus pólus közti villódzást (mint például Hrabalnál). A jelentések építőkockái itt nem feltétlenül groteszkek, mindez inkább csak utólag — az egész mű elolvasása után — igazolódik be. Ezzel magyarázható a rendkívül erős komponáltság, a többek által bírált tételszerűség. A sémákba zárt ábrázolás azonban nem csupán hiba, hanem előny is lehet. Kundera ugyanis nem a lélektani regény útján jár, így felesleges azt kérni rajta számon, amivel nem foglalkozik. A pszichikum ábrázolása helyett inkább az emberi lét különböző lehetőségeiből - mintegy modellekből - építi fel a maga szellemesen variálható rendszerét. Ám a vázlatosság, az áttetszőség korántsem könnyíti meg az értelmezést, hisz inkább azt a paradox jelentést hordozza, hogy az igazságot akkor sem tudjuk megragadni, ha tálcán kínálják nekünk. Mi több, ez a látszólag tömény irracionalitás egy olyan prózavilágból gomolyog elő, mely vezérlő csillagául nem mást választott, mint a felvilágosodástól örökbe kapott gúnyoros, kíméletlen, önmagát is parodizáló észelvűséget.

Nem véletlen, hogy a legtisztább groteszk kompozíció — A tréfa ~ a szerelmi és a történelmi tapasztalatok ötvözésén alapszik, hisz épp a szerelem és a történelem az, ami a legkevésbé logikus, ami nem kalkulálható. Az egymást keresztező monológokból csupán a kölcsönös félreértések labirintusa tárul fel, ám a végső jelentés bezárul a tréfa metaforájába. Aligha véletlen, hogy a szerelmet megtestesítő Lucie nem nyilatkozik meg közvetlenül — róla két fontos szereplő: Ludvík és Kostka is előadja a maga tökéletesen eltérő verzióját. Lucie alakja egyúttal a szerelem paradox lényegét testesíti meg: a tárgy, akit teremt magának az ember, létezik (hiszen látható, meg is erőszakol-143