Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
Most... Most... megpróbál mindenki emelt fővel járni. Úgy látszik, igazi gerincesekké lettünk!? Hová tűnt a sok meggörnyedt, boltíves hát, a sápadt bokákba kényszerült gondolat? Gügyögésünk guzsalyán kivirágzik a szószövet, tarka hímzésű mezőin bősz eszmecsaták dúlnak. Aprópénzre váltjuk értékes idegsejtjeinket: a lerombolt torlaszok helyén magunk ásta csapdákat vájunk átoksújtotta Magány-Hitünknek! Pedig most... nékünk kedveznek az égi jelek. Szúette szövőszékünk lángos vásznat feszít. Bordáink izomkötege új fonalak bársonyos derűjét gombolyítja tovább. Sokasodnak a népek-alkotta szövődményszálak; a pamutkendő gejzírhullámain örömsikoly. Aprópénzre váltjuk értékes idegsejtjeinket: a lerombolt torlaszok helyén magunk ásta csapdákat vájunk átoksújtotta Magány-Hitünknek! Európa csillagfényes, szép ege alatt árva népek hős fiait durván gyalázzák. A Kényszer-Kegyúr álnok sárkányagyara ártatlan emberszívek vérébe mar. Felbőszült, gyilkos vaserdők somfabotos serege a márciust pattintó tavaszrügyeket megöli. Aprópénzre váltjuk értékes idegsejtjeinket: a lerombolt torlaszok helyén magunk ásta csapdákat vájunk átoksújtotta Magány-Hitünknek! 90
