Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
kiléptem az egyik csizmából, a kapcát a fogam közé szorítottam s úgy rángattam ki a sárból. Azután a meztelen és saras lábamat visszadugtam a jéghideg, fagyos csizmába. Azután a másik került sorra. így megszabadulva kapaszkodtam fel a töltésre, s közben imádkoztam, vissza ne csússzak. Mert akkor végem. Ahogy baktattam a többiek után, eszembe jutottak az egykori Zagyva-parti séták, amikor Lacika, mint afféle kiscsikó, előttünk ugrándozott, apu pedig hatalmas tenyerébe fogva a kezem, mesélt. Mesélt fűről, virágról, fákról, madarakról. Hol van most ez a biztonságot nyújtó kéz, hol van apu? Ha itt lenne, bizonyára adna a Szentségesnek egy akkorát, de egy akkorát... Apu volt a világ legerősebb embere. Meg mindent tudott, s meglehet még a meséből is a lábamra varázsolná a hétmérföldes csizmáé skákat. Végre vánszorogva elértem az iskolát. A kilincset csak ágaskodva értem el. Benyitottam a terembe. Szentséges a kályha mellett pöffeszkedett az elmaradhatadan kutyájával. Mindenki csak engem nézett, és ábrázatomat látva inkább vihogásra, mint nevetésre fakadtak. Oszt min köll röhögni? — bődült fel Kari, a puszta ökre. Már-már meghatódtam, amikor folytatta: A saras geróf is csak geróf. Erre azután végképp kitört a röhögés, és Szentscges a kályha mellett ülve a térdét csapkodta féktelen kedvében, a kutyája meg nyüszített. Én meg esküdöztem magamban, hogy ezt a Karit pedig megölöm. Azután a tanító néni azt mondta, menjek a helyemre. Jó vicc, motyogtam magamban, hiszen másutt nem volt hely, csak Kari mellett, oda pedig nem ülök, inkább meghalok - fogadkoztam. Végül mégis leültem melléje. Az óra végén mindenki, már akinek volt, előszedte a tízóraiját. A merő sár szalmaszatyorban én is kerestem a kincsemet, két szem kockacukrot, de hiába, nem volt sehol, ott maradt a latyakban. Szörnyen éhes voltam, sírás fojtogatta a torkom. Kari mellettem két pofára zabáit valami bizonytalan formájú, szürke gombócot. Rám nézett, és felét letörve, elébem tolta. Ne, te hülye geróf! — mondta. Mi ez? - kérdeztem én bizonytalanul. Erre Kari torkaszakadtából kiabálni kezdett: Ez igazán hülye, a gerófok nem esznek gomolyát! Elfogott a pulykaméreg és a pofájába vágtam az adományát. Erre általános csend lett és a tanító néni odafutott, Karinak azt mondta, hogy süllyedjen el, engem meg elvitt megmosdatni. Közben figyelmeztetett, hogy Kari a faluból és nem közülünk való, s nehogy eszembe jusson szabad gyerekeket bántani. Akik azt hiszik, a barakkban mindenki gróf. Ahogy a béke helyreállt, a tanító néni Sztálin bácsiról beszélt, aki a messzi Moszkvában bizonyára nagyon fázik, hiszen ott sokkal hidegebb van, mint a Hortobágyon. S hogy a szíve-lelkc felmelegedjék - mondta —, énekeljen valaki egy szép orosz dalt. Nagyon szerettem énekelni, felálltam s rázendítettem a Szulikóra. Szájtátva hallgatta mindenki, Szentséges a kályha mellett még mosolygott is. Hogy azután Sztálin elvtárs szíve-lelkc felmelcgedett-e, nem tudom. Ám azt igen, hogy a lábam azóta is fázik. Karit sem ütöttem agyon, pedig nagyon rászolgált. Lajos földönfutó lett, valahol elveszett a nagyvilágban. A csizmás-történeten kívül már alig emlékszem a pusztai iskolára, a drága tanító nénire se nagyon, pedig hányszor mellém állt, hányszor vett védelmébe. A pusztai szelet viszont még mindig érzem. Bebújik a bőröm alá, bclefütyül a fülembe. Valahogy így: sííí. Meg: súúú-sííí. 51
