Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
eddig csak versre vágytam: repeső-rettegő be-leskeléssel, aláfüleiéssel - rutinos ravaszságomban iparosember közönségességével - a maga-csalafintaságát-értö alamusziságával ahogy ihletnek már udvarolni szokás ahogyan mást a pulykaméreg elfutja: elfutott engem az ihlet hirtelen mérge és kábítószeres útrakeléseimben egy-öntudat százfelehasadásával száz torony iránt el-tova: rohant velem és kergetett. És kergeségében úgy éreztem: versem nélkül szegényebb lennénk: én, a növilág és a nagyvilág ezentúl kettőre kell vágynom. Vágynom a versre - és vágynom a vers vágyállapotára az ám - de ihletem varjúlábon libeg és nevetősen fiatal. Gunyorosan közelólálkodik (most is! most is!) azután mint aki vén kecskétől, utánanyulkálótól menekül, onnan mulat rajtam és csorbafogú szerencsétlenkedésemen — kamaszlány-messziről. Tán azon kuncog, hogy a vers üzenete (most is! most is!) - elhágy? küzdeni ellene? az elaggás közérzete - amaz elhatalmasodó ellen...?! hogyan? átpártoltam az ellenem vonuló muzulmán hadakhoz. A körülzáró végcsatározásban már magam is csak azt kívánom. Vereségemet. Legyen meg annakmiánta érzem én és nemhiába éreztem régtől fogva már: versemnek nélküle nem lettem szegényebb. Nem lett szegényebb a nővilág és nem, ó nem — jottányival sem lett szegényebb a nagyvilág 16
